Egyik délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, amikor a varázskönyv ezüstös fényben kezdett ragyogni. Ahogy kinyitotta, a lapok maguktól fordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte:
Egy messzi, napsütötte dzsungelben élt egy kis maki, akit Marónak hívtak. Maró fürge és kíváncsi kismajom volt, aki imádott ágról ágra lendülni, és minden rejtélyes zugot felfedezni az erdőben. Bár nagyon szerette a fényt, mindig is kíváncsi volt arra, mi történik, amikor a nap lemegy, és a hold fénye önti el az erdőt.
Egy este, amikor a dzsungelt a holdsugár világította meg, Maró úgy döntött, hogy felfedezi az éjszakai világot. Ahogy ugrált a fák között, észrevette, hogy furcsa árnyékok suhannak mellette a talajon.
– Kik vagytok? – kérdezte Maró kíváncsian, de csak a szél suttogott válaszul.
Az árnyékok minden mozdulatára táncra keltek, mintha követnék őt, de sosem értek hozzá. Maró egyre kíváncsibb lett, és úgy döntött, hogy megkérdezi a legbölcsebb állatot, akit ismert: a bagolyt, aki a legmagasabb fán lakott.
Maró felkapaszkodott a legmagasabb faágra, ahol a bölcs bagoly, Argó pihent, és csendesen figyelte az éjszakát.
– Argó! Miért követnek engem ezek az árnyékok? – kérdezte Maró izgatottan.
A bagoly mosolyogva nézett rá.
– Az árnyékok nem követnek, Maró. Ők te vagy. Az árnyékod mindig veled van, akármerre jársz. Amikor a fény rád süt, az árnyékod megmutatja, hogy hol állsz a világban.
Maró elgondolkodott. Soha nem vette észre, hogy az árnyékai mindig ott voltak vele, csendesen táncolva a mozdulataira.
Másnap éjjel Maró már nem félt az árnyékoktól, hanem játszani kezdett velük. Ugrált, pörgött, és figyelte, ahogy az árnyéka együtt mozog vele. Rájött, hogy nemcsak a napfénynek van varázsa, hanem az éjszakának is. A holdfényben minden másképp festett, és az erdő egy új arcát mutatta meg neki.
Ettől a naptól kezdve Maró már nemcsak nappal, hanem éjjel is szerette a dzsungelt. Tudta, hogy az árnyékai nem követik őt félelemből, hanem azért, mert a fény mindig vele van – még a legsötétebb éjszakákon is.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a csillagos eget kémlelte. A Mesefa lágyan susogott:
– Ahogy a maki megtanulta elfogadni az árnyékait, úgy nekünk is meg kell tanulnunk látni a fényt a sötétségben.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy a mesék mindig rejtett üzeneteket hordoznak – csak meg kell tanulni figyelni rájuk.
Itt a vége, fuss el véle!
