Egy szélcsendes délután Balázs a Mesefa tövében heverészett, és a kutyákról álmodozott. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha lehetne egy saját kiskutyája: játékos, hűséges, mindig mellette lenne.
– De vajon hogyan tudják a kutyák, hogy mikor mit érez az ember? – töprengett félhangosan. – És miért csóválják a farkukat? Vagy miért ugatnak, ha nem kérdezte őket senki?
A Mesefa levelei halkan összesúgtak, és egy sárgásbarna levél hullott le az ölébe. Balázs tudta: új történet kezdődik.
Egy nagy kerttel körbevett kis ház udvarán élt egy fiatal kutya, akit Mázlinak hívtak.
Mázli barna volt, fehér tappancsokkal, és állandóan vidáman ugrándozott. Csupa szív kutya volt – egyszerre lelkes, izgága és végtelenül szeretetteljes. Csak egy baja volt: mindent azonnal akart.
Ha játszani akart, ugatott. Ha simogatást kért, felugrált. Ha enni szeretett volna, toporzékolt és nyüszített.
– Türelem, Mázli! – mondta a gazdája gyakran. – Figyelni is meg kell tanulni, nem csak kérni.
De Mázli nem értette. Hiszen ő csak örült, és azt hitte, a hangos öröm a legjobb öröm.
Egy nap új jövevény érkezett a házhoz: Bodon, egy idős, nyugodt kutya, akit egy menhelyről fogadtak örökbe.
Bodon szürkés bundájú volt, kissé lassú, de szelíd és bölcs. Nem ugatott feleslegesen, nem ugrált, csak figyelt. A gyerekek rögtön megszerették – valami megnyugtató volt benne.
Mázli azonban féltékeny lett.
– Miért simogatják őt annyit? – morfondírozott. – Ő nem is tesz semmit!
És egyszer meg is kérdezte Bodont:
– Te miért nem ugatsz soha? Miért nem mutatod ki, amit érzel?
Bodon leült, és mosolyogva nézte Mázlit.
– Dehogynem mutatom ki. Csak nem mindig kell hanggal.
– De akkor honnan tudják, mit akarsz?
– Mert megtanultam figyelni. És a gazdák is figyelnek rám.
Nem csak a hangunk beszél. A tekintetünk, a testünk, a mozgásunk, és igen – a farkunk is.
Innentől kezdve Mázli figyelni kezdett. És ahogy figyelt, sok mindent felfedezett.
Rájött, hogy a gazda akkor is érzi, ha ő örül, ha csak leül mellé és rábámul.
Megértette, hogy ha türelmesen vár az ajtónál, hamarabb kinyílik.
És azt is észrevette, hogy ha egy kicsit halkabb, akkor többen figyelnek rá.
Egy reggel Bodon megkérdezte:
– Tudod, miért szimatolok meg minden fűcsomót?
Mázli megrázta a fejét.
– Mert ott üzenetek vannak. A kutyák az orrukkal olvasnak – szagokat, nyomokat, érzéseket.
Tudtad, hogy az orrunk több milliószor érzékenyebb, mint az embereké?
– Azt nem – válaszolta Mázli csodálkozva.
– És azt tudod, hogy mi halljuk azt is, amit ti már nem? A hűtő zümmögését, a lépések visszhangját, még azt is, ha jön a vihar – sokkal előbb, mint ti.
Mázli ámulva hallgatta.
Nem szólt senkihez, csak üldögélt a padon, lehajtott fejjel. Mázli odament volna ugrálni – de eszébe jutott Bodon szava.
Most nem hang kell – hanem jelenlét.
Lassan leült mellé, és csak odatette a fejét a gazdi térdére. A gazda elmosolyodott, és megsimogatta.
– Tudod, mit? – suttogta. – Te vagy a legjobb barátom.
Aznap este Mázli Bodon mellé feküdt.
– Tudod – mondta –, azt hittem, ha hangos vagyok, akkor jobban szeretnek. De most már tudom: elég jelen lenni, figyelni, és csóválni a farkamat.
Bodon bólintott.
– A szeretet nem attól erős, hogy hangos. Hanem attól, hogy igaz.
Balázs becsukta a levelet, és a Mesefára nézett.
– A kutyák sokkal okosabbak, mint gondolnánk. Talán jobban tudnak szeretni is.
A Mesefa lombjai bólogattak – és talán egy kutyafarok is halkan megcsóválta valahol a világban.
Tanulság – Mit tanulhatsz a kutyáktól?
- A kutyák testbeszéddel is beszélnek: a fül, a farok, a szemek mind kommunikálnak.
- Nem mindig a hangosabb a figyelmesebb. A jelenlét ereje csendes.
- A kutya orra és füle sokkal érzékenyebb, mint az emberé – ő mást észlel, mint mi.
- A farokcsóválás a kutyák „mosolya” – de figyelni kell a mozgására, mert félelmet vagy izgatottságot is jelezhet.
- A kutya akkor boldog, ha figyelnek rá, és ő is figyelhet másokra.
Itt a vége, fuss el véle!
