Egy meleg délután Balázs a Mesefa alatt heverészett. Az árnyék pont olyan volt, mint egy nyitott könyv, amibe bele lehet bújni. A távolból gyerekzsivaj hallatszott, de Balázs most nem vágyott semmi zajra. Csak csendet szeretett volna. Egy kis figyelmet, ami nem kérdez vissza.
A fa ágain ekkor puhán megzörrent a levegő, és egy könyv hullott az ölébe. Melegszínű borító, a homok rajzolata futott rajta. A címe: Milo, a szurikáta.
Messze, egy napsütötte sivatagban élt egy kicsi szurikáta, akit mindenki Milónak hívott.
A kolóniájában mindenki tudta a dolgát: volt, aki ásott, volt, aki vigyázott, és volt, aki őrszemként figyelt, hogy jön-e veszély fentről, a magasból.
Milót is beosztották. Egy nap ő jött volna.
– Holnap te állsz őrszemnek – mondta az egyik felnőtt.
Milo csak bólintott. De este, amikor mindenki aludt, halkan kisurrant a föld alatti járatból. Kiült egy lapos kőre, és a csillagokat nézte.
Nem tudta, mit érez pontosan. Csak azt, hogy nem akar őrszem lenni. Nem tud olyan egyenesen állni. Nem tud hirtelen kiáltani, ha veszély jön. Ő nem ilyen. Ő inkább csak… figyel. Csendesen.
Másnap reggel a többiek hiába keresték.
– Biztos elbújt, mint máskor – morrantotta az egyik idősebb szurikáta.
Milo egy bokor alatt gubbasztott. Figyelte, ahogy a többiek őrszemet állnak, egymást váltják. A nap egyre magasabban járt.
Ekkor észrevett valamit. Egy kis kölyökszurikáta elcsavargott. Túl messzire. Senki sem vette észre. Mindenki mással volt elfoglalva.
Milo halkan előbújt. Nem rohant. Nem kiabált. Olyan természetesen közeledett, mintha csak a szél mozdította volna. A kicsi észrevette. Megállt. Aztán futni kezdett visszafelé. Milo utána, egészen a lyukig. A kölyök beugrott, Milo pedig… csak ott maradt. Leült.
És figyelt.
Nem állt fel. Nem jelezte, hogy „most ő van soron”. Csak ott maradt. Csendben. Nyugodtan.
Délutánra többen is észrevették.
– Te most őrszemkedsz?
Milo megrázta a fejét.
– Nem. Csak nézek. Hogy minden rendben van-e.
És ettől kezdve már nem is kérte senki, hogy álljon őrszemnek. Mert ő máshogyan figyelt.
Nem hangosan. Nem messziről. Hanem közelről. Csendben. Pont akkor, amikor valakinek szüksége volt rá.
Balázs becsukta a könyvet.
Most már értette: nem mindenki figyel ugyanúgy. Van, aki kiabál, van, aki mozdul. És van, aki csak ott van. Jelen. Halkan.
Mint Milo.
És néha ez a legnagyobb figyelem.
Itt a vége – bújj bele békébe.
