A délután egészen jól alakult. Se különösebben jó, se rossz. Balázs a Mesefa alatt ült, és a nadrágján egy halvány lisztfoltot nézegetett. Aznap a nagymamája almás pitét sütött, és Balázs – teljesen véletlenül – pont abban a pillanatban ült le a konyhaszékre, mikor ott volt már a tésztalap. A család nevetett, a nagyi még egy fotót is készített. Balázs azonban nem nevetett. Zavarta, hogy megint valami megtörtént vele – amit nem akart, nem tervezett, és nem is tudott jól megmagyarázni.
A Mesefa ekkor megzörrent.
Egy levél ereszkedett le, mint egy kis krémes papírszalvéta – fehér volt, puha, mintha magán is maradt volna egy kis porcukor. Balázs óvatosan szétbontotta, és egy történet szökkent elő belőle. Nem nagy. Nem világmegváltó. De pontosan olyan, amilyet egy kisfiú hallani szeretne, ha egyszer véletlenül belesétált egy pitébe.
Mimi, a cica, aki mindig rosszkor volt jó helyen
Mimi cica apró volt, ruganyos és csupa kíváncsiság. Olyan típus, aki sosem kérdezi meg, szabad-e valahova bemenni – már bent is van. Ha kinyílt egy ajtó, Mimi ott termett. Ha letettek egy dobozt, Mimi benne ült. Ha valaki épp csomagolt, Mimi elcsente a masnit.
A falu lakói mosolyogva csóválták a fejüket:
– Mimi mindig rosszkor van jó helyen!
És valóban: ott volt mindenhol, ahol történni készült valami – csak épp nem hívták oda.
Egy napon a közösségi házban kézműves délutánt tartottak. A gyerekek színes papírokkal, flitterekkel, csillámmal dolgoztak. Minden szépen haladt, míg…
…egy csíkos szőrfolt elsuhan az asztalon. Csillámpor pattan, olló koppan, ragasztó szálazik – Mimi végigszántotta a dekorációt.
Az ajándéktáskába beleugrott, majd onnan egyenesen egy ragasztós szalagba. Mire kimászott, úgy nézett ki, mint egy karácsonyi öntapadós szobor.
A tanárnő felsóhajtott, de már mosolygott is:
– Mimi… hát te tényleg mindenhol ott vagy, ahol nem kéne.
Másnap a színdarab főpróbája következett. A gyerekek izgatottan öltöztek. Az egyik jelmez – egy bársonyos, rózsaszín hercegnőruha – a padon hevert, épp a próba előtt. Mimi gondolkodás nélkül belebújt. Csak úgy, kíváncsiságból.
Amikor a függönyt felhúzták, a közönség nem a főszereplőt látta meg elsőnek, hanem egy sálas, ragyogó szőrű kis hercegnőt, aki kecsesen leült a színpad közepére… és elkezdte mosni a lábát.
Nevetés tört ki. A rendező eltakarta az arcát.
A szülők tapsoltak.
És Mimi? Mintha pont ott lett volna, ahol lennie kellett.
De a legfontosabb még csak ezután jött.
A legkisebb falubeli gyerek, Panni, elvesztette az alvós plüssnyusziját. A szeme piros volt, a szája remegett. A felnőttek keresni kezdtek: pad alatt, sövényben, iskolaudvaron.
Mimi akkor, mint mindig, oda ment, ahova nem szóltak neki menni.
Besurrant a könyvtárba, ahol épp senki sem volt. Az olvasósarok párnái között megbújt valami puha, szürke, egyik fülén meggyűrt nyuszifül. Mimi csak finoman meglökte az orrával, aztán leült mellé – mintha őrizné.
Amikor a könyvtáros belépett, ott találta: Mimi a párnán, mellette a plüss.
És végre mindenki belátta:
– Mimi nem bajkeverő. Mimi… csak pont ott van, ahol történik valami fontos.
Balázs becsukta a mesét. A kezében lévő sütőpapírt simára hajtogatta. Nem tudta, hogy legközelebb is beül-e egy pitébe. De azt már tudta: vannak pillanatok, amikor csak azért történik valami emlékezetes, mert te ott voltál.
Itt a vége, fuss el véle.
Tanulság:
Nem baj, ha mások szerint rosszkor vagy jó helyen. Lehet, hogy az a hely pont rád várt.
