Egy hűvös tavaszi napon Balázs a Mesefa alatt guggolt, és egy apró zöld kukacot figyelt, ahogy lassan mászott egy virágszáron. A kukac újra meg újra megcsúszott, mégis mindig továbbküzdötte magát.
“Vajon mire gondol egy kukac?” – morfondírozott Balázs.
A Mesefa levelei halkan összezizzenve válaszoltak. A varázskönyv lapjai lassan kinyíltak, és egy új történet kezdődött. Egy apró kukacról, aki hitt abban, hogy egyszer repülni fog.
A furcsa kukac
Mimi más volt, mint a többi kukac. Amikor a többiek levelet rágcsáltak, ő inkább álmodozott. Ahelyett, hogy rejtőzött volna, Mimi a virágok szirmain csúszkált, és az égre nézett.
– Mit nézel? – kérdezte Zsömle, a nagy, barna hernyó.
– A felhőket. Mert egyszer… ott leszek közöttük. Repülve.
Zsömle felnevetett.
– Te? Egy kukac? Repülni? Ugyan már! Legyél inkább vastagabb, laposabb, zöldebb – az kukacnak való!
De Mimi nem hitte el, hogy az álmai nevetségesek. Csak azért, mert még nem voltak igazak.
A tavasz esős lett. Mimi elesett, sokszor visszacsúszott, néha el is bújt a fűszálak közé. Hallotta, ahogy mások suttognak:
– Már megint álmodozik!
– Csak a bajt keresi!
– Aki a levegőre vágyik, hamar lepottyan.
De Mimi csendben csak ennyit gondolt:
“A mag is bolondnak tűnik, amíg ki nem hajt.”
És tovább mászott. Lassan. Kitartóan.
Egy reggel Mimi eltűnt. A virág alatt egy selymes, puha gubó lógott. A többiek összesúgtak:
– Mi történt vele?
– Talán megadta magát.
De odabent Mimi nem aludt. Várt.
Figyelt.
Lélegzett.
És közben valami történt vele – amit nem lehetett kívülről látni.
Mert az átváltozás mindig belül kezdődik.
Napokkal később a gubó remegni kezdett. Repedések jelentek meg rajta. És aztán… valami új bújt elő.
Nem hosszú, csúszós test. Hanem két színes szárny.
Mimi pillangó lett.
Nem hatalmas. Nem tökéletes. De igazi.
Amikor először megrebbentette a szárnyait, még félt. Aztán felemelkedett.
A virágok fölé.
A fű fölé.
A kukacok fölé.
Zsömle és a többiek döbbenten néztek utána.
– Ez… Mimi? – suttogták.
– Repül?
És Mimi csak nevetett. Nem gúnyosan. Hanem boldogan. Mert tudta:
nem az számít, hogy ki voltál tegnap, hanem hogy mit mertél hinni ma.
Balázs becsukta a könyvet, és a kukac, akit előbb látott, most már egy kis fehér lepkeként szállt el mellette.
– Lehet, hogy nem csak a kukac képzelte, hogy pillangó lesz. Hanem a pillangó már akkor tudta, hogy mi vár rá.
A Mesefa levelei csendben zizegtek:
„Az álmod nem butaság — csak más még nem látja azt, amit te már érzel.”
Itt a vége, repülj véle.
