Egy szép tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt. Zsebében egy nagyítót forgatott. Épp azon gondolkodott, milyen jó lenne igazi felfedezőnek lenni. A fa levelei halkan megzizdültek, és a varázskönyv lapjai kinyíltak. A következő történet egy kisfiúról szólt, aki bizony igazi felfedező lett.
Misi, a felfedező
Misi nem volt hétköznapi kisfiú. Neki minden nap egy új kaland volt.
A kert végében nem bokrok voltak, hanem őserdők. A kis kerti tóban nem aranyhalak úszkáltak, hanem aranysárkányok. És az udvar végi faodúban törpék rejtették a kincsüket – legalábbis Misi így képzelte.
Minden nap felfedezőfelszerelést vett magára: sapka, nagyító, térkép (amit ő rajzolt), hátizsák tele keksszel és üveg vízzel.
Egyik reggel édesanyja így szólt:
– Misi, ma rakjunk rendet a padláson.
De amint Misi felért a poros lépcsőn, máris tudta: ez nem rendrakás lesz. Ez expedíció!
A dobozok titkos barlangok voltak. A régi bőröndök kalózkincseket rejtettek. És a régi falióra… időgép volt!
Ahogy kutatott, egy régi térképre bukkant. Színes vonalak, nyilak, kérdőjelek – mintha valaki tényleg elrejtett volna valamit. A szíve hevesen dobogott.
– Irány a kert! – kiáltotta.
A térkép alapján elindult: három lépés jobbra a nagy diófától, aztán négy balra a madáretetőtől.
Végül egy kupac száraz levélhez ért. Ott, a kupac alatt egy kicsi fémdoboz lapult. Felnyitotta.
Benne egy üzenet volt, gyerekbetűkkel írva:
“Ha megtaláltad e dobozt, te is felfedező vagy. Soha ne hagyd abba a keresést!”
És alatta egy apró aranycsillag.
Misi fülig érő mosollyal futott vissza.
Attól a naptól kezdve Misi nemcsak kertet, hanem utcát, parkot, könyvet, mesét is felfedezett. Tudta: bárhová mész, ha nyitott szemmel jársz, mindenhol rejtőzik valami csoda.
Balázs becsukta a könyvet, és csak ennyit mondott:
– Lehet, hogy én is felfedező vagyok.
A Mesefa levelei csendesen zizegtek:
– Az vagy, ha nyitott szívvel nézel körül.
Itt a vége, fedezd fel véle!
