Aznap a kert fölött lágy, langyos szél járt. Balázs a Mesefa tövében ült, és fadarabokból próbált kis hidat építeni egy pocsolya fölé. Néha csobbanva esett be egy darab, és a víztükör apró köröket rajzolt.
A Mesefa ágai lustán ringatóztak. Egyszer csak egy vastag, aranybarna levél vált le, és lassan, spirálban ereszkedett Balázs ölébe. A levél melegen illatozott – napfény, friss széna és poros ösvények illata áradt belőle. Balázs kinyitotta… és egy öszvérről szóló történet kezdődött.
Volt egyszer egy öszvér, Miska. Ő nem volt sem a leggyorsabb, sem a legerősebb állat a hegyek között. A lovak mindig megelőzték, a szamarak pedig csúfolták a lassúsága miatt.
– Miska, te olyan lassan mész, hogy mire odaérsz, a nap is megunja, és lemegy! – nevetett rá a fiatal csődör.
De Miska sosem haragudott. Csak mosolygott magában, és tette a dolgát: vitte a terhét a keskeny hegyi ösvényeken, lépésről lépésre, figyelve, hova rakja a patáját.
Egy nyári napon nagy sürgés-forgás támadt a faluban: a hegy túloldalán vásár lesz, és mindenki odaindult. A lovak vágtában vágtak neki az útnak, a szamarak is sietve baktattak. Miska pedig a maga komótos tempójában indult, a hátán egy kosár friss gyümölccsel.
Ahogy az út egyre meredekebb lett, a lovak elfáradtak, a szamarak is lihegtek. Egy szűk, köves résznél néhányan meg is csúsztak, és vissza kellett fordulniuk.
Miska azonban lassan, de biztosan haladt. Nem sietett, minden lépést megnézett, kerülte a csúszós köveket, pihent, amikor kellett, és ivott a patakból.
Amikor leért a vásárra, a nap már nyugovóra készült. A lovak közül sokan nem értek oda, a szamarak többsége is visszafordult. Csak Miska állt ott a főtéren, kosarában ép, szép gyümölcsökkel.
– Te meg hogy értél ide? – csodálkoztak a többiek.
– Lassan mentem – vonta meg a vállát Miska –, de sosem álltam meg, csak amikor pihennem kellett.
A vásárban mindenki az ő gyümölcsét dicsérte. És onnantól, ha valakinek fontos, de nehéz útra kellett indulnia, Miskát kérték meg, hogy vigye a terhét.
Miska sosem vált a leggyorsabbá – de mindenki tudta, hogy vele biztosan célba érnek.
Balázs a történet végére érve a kezében tartott levélre nézett. A Mesefa lombja halk susogással mintha azt suttogta volna: Nem az számít, ki ér oda előbb. Hanem ki ér oda biztosan.
Balázs elmosolyodott, és újra elkezdte rakni a kis hidat a pocsolyán – lassan, de biztosan.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, új történet érkezik.
