Egy délután Balázs némán kuporgott a Mesefa alatt. Az ég pasztellkékre fakult, a levelek alig mozdultak. Balázs nem tudta pontosan, mi bántja. Nem volt szomorú – de valami mégis nyomta belülről. Talán az, hogy voltak dolgok, amikhez nem érzett elég bátorságot.
A Mesefa ekkor megzörrent. Egy aranyszínű levél suhant alá, benne egy szelíd történet.
Balázs kinyitotta, és olvasni kezdett.
Volt egyszer egy erdő, ahol minden ág tele volt szökkenő, ficánkoló, cikázó mókusokkal. Reggeltől estig versenyeztek, hogy ki ugorja át a legszélesebb távolságot, ki ér le a földre úgy, hogy közben három fát is megérint.
Ebben az erdőben élt egy kis mókus is, akit mindenki csak Mogyorónak hívott.
De Mogyoró nem ugrott.
Ő mászott. Óvatosan. Minden ágon megállt, minden levélbe beleszagolt, és ha eljutott egy másik fához, hálásan sóhajtott. A többi mókus ezt mulatságosnak találta.
– Mogyoró, hát ez nem is élet! – nevetett egyikük. – A levegőé vagyunk, nem a fakéregé!
De Mogyoró csak elmosolyodott.
– Én nem a leggyorsabb akarok lenni. Én a legtöbbet akarom látni.
És tovább mászott.
Egy napon, amikor a reggeli pára még ülte az ágakat, Mogyoró egy különös hangra lett figyelmes.
Valaki sírt.
Elindult a hang felé, s a tölgyfa mélyén, egy csavart ág tövénél egy apró mókuslány sírdogált. Dió volt az – alig pár hetes, és egy nagyobb ugrásnál eltévedt.
– Én csak meg akartam mutatni, hogy én is tudok repülni – hüppögte. – De most nem tudom, hol vagyok.
Mogyoró nem szólt. Csak mellé ült.
Aztán lassan felállt, és kinyújtotta a mancsát.
– Nem baj, ha nem tudsz repülni. Menjünk inkább úgy, ahogy én tudok.
És együtt elindultak visszafelé. Nem szökkentek. Nem száguldottak. Csak másztak. Együtt.
A hazafelé úton Dió észrevette, milyen sok mindent néz meg Mogyoró: egy pillangót, ami a moha felett szárnyalt, egy falevelet, ami épp egy pókhálón táncolt, egy madarat, aki csőrrel tükörképet keresett a víz felszínén.
– Én sosem vettem észre ezeket – suttogta Dió.
– Mert mindig repültél. Én pedig mindig megálltam – mosolygott Mogyoró.
És ekkor Dió megértette: nem az számít, mennyit ugrasz, hanem hogy mennyi minden marad meg belőled egy úton.
Mikor hazaértek, az erdő összes mókusa köréjük gyűlt.
– Te visszahoztad Diót? – kérdezték hitetlenkedve.
– Igen – felelte Mogyoró egyszerűen.
Nem feszítette ki a mellkasát. Nem várt tapsot. Csak letette Diót a fa tövébe, és leült pihenni.
És akkor… a legnagyobb fa tetején egy öreg mókus megkoccantotta a rönkjét.
– A mai naptól Mogyoró nem az a mókus, aki nem ugrik. Hanem az, aki más utat jár. De ez az út legalább olyan messzire visz – ha nem messzebbre.
És mindenki tapsolt. Még az is, aki sosem értette őt.
Aznap este Mogyoró kiült a fa ágára. Csillagok pislákoltak a lombok között.
Nem ugrott le. Nem akart messzire szállni.
Csak ült.
És boldog volt.
Balázs becsukta a könyvet. A Mesefa köré fény szűrődött, és egy apró makk gurult Balázs ölébe. Nem volt varázslatos. De meleg volt. Mint egy történet, ami bent marad.
