Aznap délután Balázs a Mesefa alatt ült, és kavicsokat rendezett sorba, mintha apró házikókat építene belőlük. A nap melegen sütött, de a szél épp csak annyit fújt, hogy a fa levelei halkan összesúghassanak odafent.
Balázs becsukta a szemét, és hallgatta a madarak csicsergését. Ekkor a Mesefa törzse halkan megremegett. Nem volt hangos, inkább olyan volt, mint amikor valami régi, mély dob halkan megdörren. Egy barna, kissé gyűrött levél vált el a legfelső ágról, lassan lebegett, majd Balázs ölébe érkezett. A levél különös illatot árasztott – havas levegő és friss fenyő illatát.
Amikor Balázs óvatosan kihajtotta, a levél belsejében egy történet bújt meg… egy mamutról.
Messze-messze, egy hóval borított völgyben élt Momo, a fiatal mamut. A bundája puha volt, mint a frissen hullott hó, és akkora, hogy ha belefeküdt a hókupacba, szinte egybeolvadt vele. Az ormánya hosszú volt és erős, fülei pedig, ha megrázta őket, olyan hangot adtak, mint amikor a szél fújja a völgyet.
Momo kedves, játékos mamut volt. Mindennél jobban szerette a többiekkel tölteni az időt – játszott a nyulakkal, versenyt futott a rénszarvasokkal, még a hópárducokkal is bújócskázott néha.
Csakhogy volt egy gond: mindig ő vesztett.
Akárhova bújt, mindig kilógott belőle valami. Ha egy hókupac mögé rejtőzött, kikandikált a farka. Ha egy fenyőfa törzse mögé próbált bújni, az óriási fülei integettek ki a két oldalán. Ha pedig a sziklák közé állt, az ormánya csúszott le először, mintha külön életet élne.
– Momo, te túl nagy vagy a bújócskához! – nevettek a többiek.
– De én is szeretnék egyszer nyerni… – sóhajtotta Momo, és leült egy hókupac tetejére.
Egy téli napon azonban mindent megváltoztatott egy nagy hóvihar. A szél süvített, a hópelyhek úgy kavarogtak, mintha ezer apró táncos ropogná a csárdást az égen. A kis állatok, akik messzebb merészkedtek játszani, nem találták az utat haza. A nyulak reszkettek, a rénszarvasborjak egymáshoz bújtak, és még a hópárducok is nyugtalanul pillantgattak körbe.
Momo, aki messziről látta a hóvihart, azonnal elindult. Magas volt, így a hófúvás fölött is látott valamennyit. Az ormányával kitolta a havat, a hatalmas bundája pedig pajzsként védte a többieket a szélmarás ellen.
– Gyertek utánam! – hívta őket erős hangon.
A kicsik beálltak mögé, mintha egy meleg, puha alagútban lennének. Momo lassan, biztos léptekkel tört előre. Az ormányával még néha fenyőágakat is félretolt, hogy a többiek könnyebben átférjenek.
A hosszú út után végül megérkeztek a biztonságos völgybe, ahol a hóvihar már nem ért el. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. A nyulak odaugrottak Momo elé, a hópárducok a bundáját simogatták, a rénszarvasok pedig bólogattak.
– Tudod, Momo – mondta a legkisebb nyúl, miközben a mamut ormányához simult –, te tényleg nem tudsz nyerni a bújócskában.
– Tudom… – mosolygott Momo.
– De nélküled ma senki sem talált volna haza. Te vagy a legjobb “megtaláló”, akit ismerünk!
Aznap este a hóvihar már elült, és a csillagok fényében a hó úgy csillogott, mintha az egész völgy egyetlen nagy, fehér takaró alatt aludna. Momo csendben állt, körülötte a barátai, és először életében úgy érezte: nem baj, ha nem nyer minden játékban. Mert az, amit ő tud, sokkal fontosabb.
Balázs a történet végére érve elképzelte, milyen lehet Momo bundájához bújni egy hideg estén. A Mesefa levelei finoman susogtak fölötte, mintha azt mondanák: Nem számít, miben vagy gyors, erős vagy ügyes… számít, hogy ott legyél, amikor szükség van rád.
Balázs elmosolyodott, és a Mesefa tövében ülve hagyta, hogy ez a gondolat jó melegen átjárja.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, újabb történet érkezik.
