Egy délután, amikor az eső csak úgy suttogva esett, Balázs a Mesefa tövében kuporgott, kezében egy vizes könyvvel. Az oldalai kicsit összeragadtak, a betűk néhol elmaszatolódtak, mintha maga az idő is elázott volna benne.
Balázs nem tudta, mit olvasson. Semmi sem kötötte le. A kalózokról szóló könyv, amit a könyvtárból hozott, tele volt térképekkel, ágyúdörgéssel, kincsestérképekkel… de valahogy mind ugyanarról szólt.
Ekkor a Mesefa megrezzent. Egy sós illatú, fakóbarna levél hullott le – mintha a tengeri szél hajtogatta volna. A levél belsejében egy történet lapult. Egy kalózról.
Egy kalózról, aki nem keresett kincset.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Nándornak hívtak. Nándor kalóz volt – vagyis, annak készült. Volt neki kalózkalapja (papírból hajtogatva), kis csónakja (az apukája régi horgászladikja), és egy nagyon hűséges papagája is, akit Koppánynak nevezett el. (A papagáj valójában egy színes plüss volt, amit ragasztószalaggal erősített a vállára.)
Nándor minden nap kihajózott a kerti tóra. Igazi vitorlát képzelt a ladikjára, a hullámokat a békák ugrálták körülötte, és ha szerencséje volt, még egy vízicsibe is “ellenséges hajónak” tűnt fel a nádas mögött.
De Nándor nem keresett kincset.
Nem érdekelte a csillogó arany vagy az elrejtett ládák. Ő inkább barátokat keresett.
– Mindenki tud kincset keresni – mondta egyszer Koppánynak, miközben egy nádszálból készült “távcsővel” kémlelte a vizet. – De egy igaz barát ritkább, mint egy szivárványos aranyérme.
Így történt, hogy Nándor kalózként minden nap másvalakit mentett meg.
Egy alkalommal kihalászott egy vízbe esett katicát, akit “Kapitány Lenkának” nevezett el, és egy gyufásdobozból házikót épített neki.
Másnap egy szomorú teknőst talált, aki elvesztette a családját. Nándor napokon át eveztette körbe-körbe a tavon, amíg meg nem találta a teknős mamája hangját a nádasban. (Legalábbis Nándor szerint.)
Egy harmadik napon pedig egy elázott, ázott, vacogó sündisznócska bújt be a csónak alá. Nándor pokrócot hozott neki, sőt, még egy kis esernyőt is barkácsolt, hogy a sündisznó ne fázzon többé.
Így telt az idő, kincs nélkül, de mégis csodákkal tele.
Egyszer egy varjú szólította meg:
– Te, Nándor, nem vagy te igazi kalóz. Egy kalóz aranyat keres, nem sünit ment meg.
De Nándor csak mosolygott.
– Tévedsz, Varjú úr. Az arany hideg és kemény. De amikor egy teknős mosolyog rád, vagy egy katica a tenyeredbe mászik… hát az a világ legmelegebb kincse.
És ezzel tovább evezett a tó tükrén, miközben Koppány papagáj (vagyis a plüss) halkan dülöngélt a vállán.
Balázs elmosolyodott, ahogy a levél végére ért.
Nem volt benne kardcsata, sem térkép, sem ágyúdörgés. Csak egy fiú. Egy ladik. És sok apró, szívmelengető kincs.
Balázs becsukta a levelet. Kifújta a levegőt, lassan.
Nem akarta megkeresni a következő nagy dolgot. Csak hátradőlt.
És hagyta, hogy az eső csendje mellé üljön.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha újra esni kezd… a Mesefa majd újabb levelet hullajt.
