Aznap Balázs az iskola után egyedül ült a Mesefa alatt. Egy barátja, akivel szinte mindent együtt csinált, ma másokkal nevetett a szünetben. Nem bántotta, csak… furcsa volt. Mintha valami közös láthatatlanul elmozdult volna.
– Akkor most már nem is vagyunk barátok? – kérdezte halkan.
A Mesefa ágain egy levél megrezdült, és egy tompa puffanással egy kerek könyv pottyant Balázs ölébe. Mikor kinyitotta, egy különös, köves történet bújt elő belőle. Egy történet arról, hogyan maradnak együtt azok is, akik néha másfelé gurulnak.
Messze-messze, a tengerpart kavicsai között élt két kis kő: Nani és Fikó.
Kicsik voltak, simák, gömbölyűek. Két kő, akik mindig egymás mellett feküdtek a parton. Együtt napoztak. Együtt hallgatták a hullámokat. Együtt nevettek, mikor egy homokos rák lefröcskölte őket.
– Te vagy a kedvencem – mondta Nani.
– Te vagy az egyetlenem – válaszolta Fikó.
Minden nap egyforma volt, de pont ettől volt tökéletes.
Aztán jött egy nagyobb hullám.
Nem áradás. Nem vihar. Csak egy másféle sodrás.
És Fikót elgurította – néhány kaviccsal odébb. Nem messzire. De éppen elég távol, hogy már ne hallják ugyanazt a susogást.
Eleinte Fikó vissza akart menni. De az új helyen más kavicsok voltak. Mások, de kedvesek. És nevetni is lehetett velük. Másképp, de jó volt.
Nani közben máshogy csillogott a Napban. Egy másik kagyló vetett rá árnyékot, egy kismadár szállt le mellé néha.
Mindketten mást láttak. Másban lettek otthon. De esténként… a szél mégis mindig úgy fordult, hogy elvigyen egy-egy homokszemcsét tőlük a másikhoz.
És amikor újra egymás mellé sodródtak – mert a tenger mindig visszaforgatja, ami összeillik –, nem kellett elmesélniük minden részletet.
Elég volt egy pillantás. Egy kis meleg érintés.
– Jó, hogy visszagurultál – suttogta Nani.
– Én sosem voltam elgurulva – mondta Fikó. – Csak máshol csillogtam egy kicsit.
És akkor megértették:
A barátság nem attól barátság, hogy mindig ugyanott vagyunk.
Hanem attól, hogy nem felejtjük el egymást, amikor kicsit máshol vagyunk.
Balázs becsukta a könyvet. A barátja éppen kint játszott másokkal. Ő pedig… most még nem ment oda.
De tudta: attól még barátok. Mert az, ami köztük van, nem a padban ül, nem a hintán, hanem valahol belül csillog.
Itt a vége – gurulj vele békébe.
