Balázs és a Mesefa varázslatos történetei: Numa, a víziló, aki csendet keresett – és sok mindent megtanított nekünk

Egy meleg nyári délután Balázs a patak mellett üldögélt. A Mesefa alatt árnyék volt és csend. A fiú fülét csak a víz csobogása és egy-egy madárhang törte meg.

– Vajon létezik olyan állat, aki szereti a csendet, mint én? – töprengett hangosan.

Ebben a pillanatban a Mesefa megzörrent, és egy különös, barnás-zöld levél hullott az ölébe. Balázs óvatosan szétnyitotta, és egy új mese kezdődött.

Messze, Afrikában, egy nagy folyó partján élt egy fiatal víziló, Numa.

Numa más volt, mint a társai. A legtöbb víziló hangosan fújtatott, röhögött, a vízben lubickolt és csapkodott. De Numa szeretett csendben lenni. Nem unatkozott, csak figyelt.

Sokan nem tudják, de a vízilovak a világ egyik legnagyobb szárazföldi emlősei közé tartoznak.

– Erősek vagyunk, gyorsak, és kiváló úszók! – büszkélkedtek a többiek.

És ez igaz volt: a víziló akár 30 km/órával is képes futni a szárazföldön, és a víz alatt több percig is visszatartja a lélegzetét.

De Numa mást keresett, mint a játék vagy a verseny.

– Szeretném megtudni, van-e olyan hely, ahol nyugalom van – mondta egy nap.

Így hát elindult lefelé a folyón, keresni a választ.

Útja során sokféle állattal találkozott.

Az elefánt megkérdezte:

– Hová mész, kis víziló?

– A csendet keresem – válaszolta Numa.

Az elefánt mosolygott:

– Bölcs vagy. Tudod, mi is szeretjük a nyugalmat, különösen, amikor fürdünk.

Ezután egy krokodillal találkozott. Az ijesztő kinézete ellenére barátságos volt.

– Nem félsz a víz mélyétől? – kérdezte a krokodil.

– Nem – válaszolta Numa. – Tudtad, hogy mi vízilovak valójában nem is tudunk igazán úszni?

– Nem tudtok úszni? – hökkent meg a krokodil.

– Nem úgy, mint a halak. Mi inkább sétálunk a folyó fenekén, és lebegünk. Ezért szeretjük a sekély vizet.

Végül Numa egy öreg teknőssel találkozott egy csendes folyókanyarban.

– Te miért vagy mindig ilyen nyugodt? – kérdezte Numa.

– Mert megtanultam, hogy a csend nem üresség, hanem figyelem – mondta a teknős. – Aki tud hallgatni, az sokat lát és tanul.

Numa ekkor leült a part szélére. Figyelte a vizet, a halakat, a madarakat. Észrevette, hogy milyen sokat lehet tanulni, ha egyszerűen csak jelen vagyunk.

Amikor hazatért, a társai kíváncsian kérdezgették:

– Hol voltál?

Numa mesélt nekik az útjáról, a csendről, az elefántról, a krokodilról, és a teknősről.

– Megtanultam, hogy nem mindig a hangosság és az erő mutatja meg, milyen okos valaki.

A figyelem, az elfogadás, és a tudás csendben is növekedhet.

A társai elgondolkodtak. Egyikük így szólt:

– Akkor legközelebb velünk együtt pihensz, Numa?

– Igen – mosolygott. – De néha egy kis csend is kell.

Balázs becsukta a levelet, és elmosolyodott.

Most már tudta, hogy a vízilovak erősek, gyorsak, de néha csendesek is lehetnek.

És hogy figyelni néha fontosabb, mint beszélni.

A Mesefa levelei lágyan bólogattak, mintha egyetértenének.

Tanulság:

  • A vízilovak nem tudnak úszni – ők lebegnek és sétálnak a víz alatt.
  • Bár hangosak, van, aki közülük a csendet keresi – és ez rendben van.
  • Néha a nyugalom, a figyelem és a tudás több erőt ad, mint az izom.
  • Az állatok is sokfélék – ahogy mi emberek is.

Itt a vége, fuss el véle.

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2025.09.08.

Az ezüst gyűrű meséje Egy nyári estén Anna és Bence a városka ódon utcáin sétáltak. A levegő tele volt virágillattal, a lámpások fénye aranyhidakat festett a macskakövekre. Nem volt bennük rohanás, csak az együttlét öröme, a beszélgetések, amelyek minden mondattal

Tovább olvasom »