Egy tavaszi reggelen Balázs a Mesefa alatti puha fűben üldögélt. A nap sugarai aranylóan szűrődtek át a lombok között, a varázskönyv már nyitva volt az ölében, és halk zizegéssel egy új mese kezdett kibontakozni előtte:
Erdőszéli tisztás, ahol a fűszálak között reggelenként harmatgyöngyök csillognak – ott élt egy kis őzike, akit Harmatnak hívtak. Harmat puha, barna bundája és kíváncsi szemei miatt minden állat szerette. Ő nem volt különösebben gyors vagy hangos – inkább csendesen járt-kelt, és mindent megfigyelt maga körül.
Harmatnak volt egy kedvenc helye a tisztás közepén, ahol a nap első fénye mindig a harmatcseppeken csillant meg, és ezer színben táncolt a leveleken. Ott szokott megpihenni, és álmodozni a világról.
Egy reggel, amikor kilépett a bokrok közül, meglepetten látta, hogy a tisztás közepén egyetlen harmatcsepp sem ragyogott. Minden olyan fakónak tűnt, mintha a fény is elbújt volna.
– Hová tűnt a harmatfény? – suttogta Harmat.
Ahogy körbejárt, találkozott az öreg sünivel, Bökivel.
– Talán a harmat nem tűnt el – mondta Böki. – Csak észre kell venni, hol ragyog most.
Harmat továbbment, és figyelte az erdőt. Látta, ahogy a napsugár megcsillant egy pókhálón, egy csepp vízben, egy madártoll puha szélén. Rájött: a fény ott van, csak máshol mutatja meg magát.
Visszatért a tisztásra, és leheveredett a fűbe. Akkor észrevette, hogy a fény lassan visszatért – nem az előző nap színei voltak, de valami új, még szebb ragyogás.
A könyv lapjai újra megpihentek, és Balázs felnézett a Mesefa lombjai közé. A fa lágyan susogott:
– A világ nem mindig ugyanúgy fénylik, de ha nyitott szívvel nézed, megtalálod a szépséget ott is, ahol először nem keresnéd.
Balázs bólintott, és elmosolyodott.
