Egyik délután, mikor a nap már aranyszínűre festette az eget, Balázs csendesen üldögélt a Mesefa tövében. A levelek között átszűrődött fény melegen simogatta az arcát, és a varázskönyv lapjai halk zizegéssel kinyíltak előtte. A Mesefa ezüstösen megcsillant, és egy különös, mosolyt hozó mese kezdődött el:
Volt egyszer egy vidám, színes kocsiban lakó bohóc, akit Pancsinak hívtak. A cipője túl nagy, a kalapja túl kicsi volt, és a nevetése mindig elérte a környék legrejtettebb zugait is. Minden nap más városba kísérte a cirkuszt, de egy reggel valami egészen különös történt…
Pancsi nem a kocsijában ébredt, hanem egy fa tetején. A fák között csillogott a reggel, és alatta egy nyuszi ült, aki nevetve kérdezte:
– Te vagy az a bohóc, aki tegnap buborékokat fújt a csillagoknak?
– Én vagyok! – nevetett Pancsi, és lehuppant az ágról. – De ma… ma nincs semmi tervem! Talán ez lesz a legizgalmasabb nap!
És valóban az lett.
Pancsi elindult, csak úgy, amerre a cipője vitte. Találkozott egy madárral, aki elvesztette az apró kalapját. Pancsi zsebéből előhúzott egy kis lufit, fújt belőle egy új fejfedőt, és a madár boldogan viselte, mintha az lenne a legszebb dísz a világon.
Tovább sétálva egy patakhoz ért. Belenézett a vízbe, de nem saját arcát látta vissza – hanem egy fejen álló bohócot, aki zsonglőrködött napocskákkal és holdakkal.
– Hát ez igen! – kacagott Pancsi. – Még a patak is bolondozik ma!
Ahogy besötétedett, egy tisztásra ért. Ott sok-sok gyerek ült csendben, egy nagy kockás pléden. Senki nem szólt semmit, csak figyelt. Pancsi nem kérdezett, csak leült közéjük. Felfújt egy zsiráfot, egy lufikutyát és végül egy bohócos holdat.
Nem volt előadás. Nem volt taps. Csak nevetés. Igazi, csilingelő, szívet melengető nevetés.
Amikor a mese véget ért, Balázs elmosolyodott. A könyv lapjai lassan becsukódtak, és a Mesefa csendesen susogott:
– Vannak napok, amikor nem kell semmi különleges – csak lenni, nevetni, és együtt örülni a pillanatnak. Ez a valódi varázslat.
Balázs a naplementébe nézett, és úgy érezte, ma ő is egy kicsit bohóc volt – csendes, mosolygó, boldog.
