Egy borongós őszi napon Balázs a Mesefa alatt pihent, miközben a levelek halkan hullottak körülötte. A varázskönyv ezúttal szelíd narancsszín fényt árasztott, mintha egy kis melegséget szeretne hozni a hűvös évszakba. Ahogy Balázs kinyitotta, egy kedves, doromboló hang mesélni kezdett:
– Egy kis faluban, ahol a háztetők cserepei mindig napfényben csillogtak, élt egy cica, akit Pázsitnak hívtak. Pázsit nem olyan cica volt, aki szeretett volna csak lustálkodni a kandalló mellett. Ő mindig új kalandokat keresett, és szerette felfedezni a falu még ismeretlen szegleteit.
Egyik reggel, amikor a nap első sugarai megvilágították a falut, Pázsit a piactér felé indult. A piac mindig tele volt érdekes illatokkal és hangokkal, de ezújttal valami különös dolgot vett észre. Egy régi, díszes madárkalitka állt az egyik árus asztalán, benne egy kis, aranyló madárral, aki szomorún ült a rúddal díszített ketrecben.
– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte Pázsit, amikor senki sem figyelt.
– Azért, mert sosem repülhetek szabadon – suttogta a madár. – A ketrecben nincs helyem arra, hogy érezzem a szelet a szárnyaim alatt.
Pázsit elgondolkodott. Tudta, hogy segítenie kell a madáron, de a ketrec zára szorosan zárva volt, és nem tudta kinyitni.
– Ne aggódj, valahogy megoldjuk – mondta a cica, majd továbbindult, hogy segítséget keressen.
Először az öreg kovácsmesterhez ment, aki a piactér szélén dolgozott.
– Kovácsmester, van valami, amivel kinyithatjuk a zárat? – kérdezte Pázsit.
A kovácsmester mosolyogva elővett egy kis kulcsot.
– Ez a kulcs talán segít, de a zár csak akkor nyílik ha a madár is hisz a szabadságában, egyébként a zár sosem nyílik ki.
Pázsit visszatért a madárhoz, aki még mindig szomorún ült a rúdon.
– Szia Madárka. Hoztam egy kulcsot a kovácsmestertől, aki elmondta, hogy nem elég, hogy megpróbáljuk kinyitni a zárat. Hinned kell benne, hogy szabad lehetsz.
A madár először bizonytalan volt, de ahogy Pázsit kedves szavai megnyugtatták, lassan elkezdett hinni a szárnyai erejében. Amikor Pázsit behelyezte a kulcsot a zárba, az lassan kattant egyet, és a ketrec ajtaja kinyílt.
A madár boldogan repült ki a ketrecből, magasra a falu felett, ahol a napfény szinte aranyfénnyel ragyogott a tollain. A falu lakói csodálkozva figyelték a jelenetet, és mindenki mosolygott.
Pázsit, aki még sosem érezte magát ennyire boldognak, csak ennyit mondott:
– Most már tudod, milyen szabadnak lenni.
Balázs elégedetten csukta be a varázskönyvet. A Mesefa ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb szabadság a hit és a bátorság együttes erejében rejlik.
