Egyszer volt, hol nem volt, egy sűrű erdő közepén élt egy kicsi, de nagyon bátor mókus, akit Pipnek hívtak. Pip barátai között voltak a vidám nyuszik, a bölcs baglyok, és a szorgos hangyák. Mindannyian boldogan éltek együtt az erdőben, segítve és támogatva egymást.
Egy napon azonban hatalmas vihar közeledett. A felhők sötéten gomolyogtak az égen, és az erdő lakói rettegtek a közelgő veszélytől. A szél süvített, a fák recsegtek-ropogtak, és az esőcseppek kopogtak a leveleken. Pip azonban nem ijedt meg. Tudta, hogy valamit tenni kell, hogy megvédje barátait.
Gyorsan összegyűjtötte az erdő állatait egy biztonságos, védett helyre, egy nagy üreges fába. Ott mindenki biztonságban volt a vihartól. Pip még arra is gondolt, hogy élelmet és vizet vigyen magával, hogy senki se maradjon éhes vagy szomjas a vihar ideje alatt.
A vihar tombolt, de Pip bátorsága és előrelátása megvédte barátait. Ahogy a vihar elvonult, az erdő lakói hálásan néztek Pipre. Megértették, hogy a bátorság és a barátság mindennél fontosabb. Pip példát mutatott mindenkinek, hogy hogyan lehet bátran és önzetlenül cselekedni a nehéz időkben.
Balázs, aki minden este visszatért a Mesefához, hogy hallgassa a varázslatos történeteket, sokat tanult ebből a meséből. Megértette, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy soha nem félünk, hanem azt, hogy a félelmeink ellenére is képesek vagyunk cselekedni és segíteni másokon.
A történet végén Balázs hálásan zárta be a kis könyvet, és izgatottan várta a következő estét, hogy újabb csodás mesét hallgathasson a Mesefa alatt. Mert minden egyes történet nemcsak szórakoztatta, hanem tanította is, hogy jobb, bátrabb és kedvesebb ember legyen.
Így élt tovább Balázs, mindennap tanulva és fejlődve a Mesefa varázslatos történetei által. És az erdő lakói is boldogan éltek, mert tudták, hogy mindig számíthatnak Pip bátorságára és barátságára.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!
