Egy szeles, napsütéses délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt. A játszótéren nevetés, szavak, hangok cikáztak körülötte – valaki folyamatosan beszélt, mesélt, kérdezett, mondott… és nem hagyta abba.
Balázs nem volt mérges. Nem volt szomorú sem. Csak elfáradt. Néha az embernek elég a zajból. Csak csendre vágyik. Egy percre, talán kettőre. Vagy egy egész mesére.
A Mesefa meghallotta ezt a vágyat. Megzörrentek az ágai, s egy könyv, mint egy nagy, puha falevél, Balázs ölébe hullott. A lapjai kinyíltak – és ott volt Pipó története.
Pipó egy kiscica volt. Szürke bundája olyan selymesen csillogott, mint a hajnalra hagyott esőcsepp. Kerek szemében mindig ott vibrált a kíváncsiság, a felfedezés öröme – és mindenekelőtt: a mesélni akarás.
– Tudod, ma reggel majdnem elkaptam egy pillangót! – mesélte a mókusnak.
– Aztán leestem egy fáról! De nem fájt ám! – kiabálta a teknősnek.
– És hallottad, hogy a sasok olyan magasra tudnak repülni, hogy… – kezdte volna a bagolynak is, de a bagoly ekkor halkan felröppent.
Pipó egyre többet mesélt. Egyre gyorsabban. Egymás után pakolta a mondatokat, mint a levelek a szélbe. Csak egy dolog maradt ki: a csend. És a figyelem. Mások felé.
Eleinte mindenki mosolygott. Még jókat is nevetett. De ahogy telt az idő, Pipó meséi egyre egyedülibbé váltak.
A teknős lassan elbújt a házába. A mókus már nem ugrott le hozzá. A bagoly inkább nappal is elrejtőzött.
Pipó egy délután egyedül találta magát. Ült egy kő mellett, és halkan mondta:
– Ma is láttam valamit. Egy kék gyíkot. Nagyon gyors volt…
De senki nem felelt.
Ekkor mellé sétált egy kis süni. Csöndesen, hangtalanul. Nem szólt semmit. Nem bólogatott. Csak leült mellé.
Pipó is elhallgatott. Először furcsa volt ez a csönd. Idegen. Mint egy szobába lépni, ahol nem szól a rádió.
De aztán… jólesett. A napfény melegen simogatta a bundájukat. A levelek zizegtek. A szél csak egy kicsit mozdult. Pipó mély levegőt vett. És egyszer csak úgy érezte: ez is egy történet. Csak most nem ő mondja. Most ő hallgatja.
Másnap, amikor a teknős előbújt a házából, Pipó nem kiáltott. Csak leült mellé.
Amikor a mókus megjelent az ágon, Pipó felnézett – és csak mosolygott.
És amikor a bagoly leszállt egy közeli tuskóra, Pipó halkan megkérdezte:
– Te mit láttál ma?
És figyelt. Valóban figyelt.
Balázs becsukta a könyvet. Már nem zavarta a hangoskodás a játszótérről. Talán csak meg kell várni, amíg csend lesz. Vagy elég az is, ha ő maga lesz a csend valaki másnak.
A Mesefa lágy levelet ejtett Balázs ölébe. Olyan volt, mint egy csendes simogatás.
Balázs elmosolyodott.
Itt a vége – bújj bele békébe.
