Egy verőfényes nyári reggelen Balázs a Mesefához ballagott, a vállán egy színes tollat talált. Amint megérintette, a Mesefa lombjai között vidám madárcsicsergés hallatszott, és a varázskönyv új történetet nyitott meg előtte:
Messze, egy trópusi szigeten, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy elérték a felhőket, élt egy csodaszép színű papagáj, Piri. Piri minden reggel vidám kiáltással ébresztette a dzsungelt.
– Jóóóó reggelt, vilááág! – rikoltotta harsányan.
Ő volt az erdő hangja – mindig beszélt, mindig énekelt, mindig csacsogott. Néha még akkor is megszólalt, amikor senki sem kérdezte.
Egy napon azonban egy új állat érkezett az erdőbe: egy csendes kis lajhár, akit Liliának hívtak. Lilia szeretett hallgatni – a szelet, a fák susogását, vagy a patak csobogását. Ám Piri hangja mindent elnyomott.
– Te miért nem beszélsz? – kérdezte Piri kíváncsian.
– Mert a csend is tud mesélni – mosolygott Lilia halkan.
Piri először csak nevetett, aztán elgondolkodott. Vajon mit mondhat a csend?
Másnap hajnalban Piri úgy döntött, hogy nem szólal meg. Először nehéz volt – úgy érezte, kipukkad, ha nem rikkanthat egyet. De aztán valami különöset érzett. Meghallotta, hogyan énekel a patak. Meghallotta, hogyan duruzsol a szél a levelek között. És először hallotta azt is, hogyan nevetnek az állatok – nélküle.
Piri szíve megtelt ezzel az új zenével. A nap végén odarepült Liliához.
– Most már értem. A csend is beszél. Csak figyelni kell rá.
Lilia elmosolyodott, és lassan bólintott.
Attól a naptól kezdve Piri már nem mindig volt hangos. Néha csak ült egy ágon, és hallgatta a világot. És amikor megszólalt, mindenki tudta: most valami igazán fontosat mond.
Balázs halkan becsukta a könyvet. A toll, amit a vállán talált, színesen csillant meg a napfényben. A Mesefa halkan zizegett:
– Néha a legnagyobb bölcsesség a csendben rejlik.
Balázs mosolyogva nézett fel a lombok közé, és elhatározta, hogy ő is meghallgatja, mit mesél a világ – ha elég csendben van hozzá.
