Egy napsütéses délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, miközben a fa levelei lágyan ringatóztak a szélben. A könyv lapjai maguktól fordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte:
– Egy gyönyörű, napsütéses tisztáson élt egy pici, hófehér nyuszi, akit Pöttynek hívtak. A nevét az orrán lévő aprócska fekete pöttyöcskéről kapta. Pötty nagyon vidám és kíváncsi kis nyuszi volt, de egy dolog mindig aggasztotta: ő volt a legkisebb az egész nyusziközösségben.
A nagyobb nyuszik mindig gyorsabban ugráltak, magasabbra szökkentek, és hangosabban nevettek, míg Pötty néha úgy érezte, mintha észre sem vennék.
– Bárcsak nagyobb és erősebb lennék! – sóhajtott egy nap, amikor a többiek vidáman bújócskáztak.
Ekkor egy kedves, bölcs bagoly szállt le egy közeli faágra.
– Miért akarsz nagyobb lenni, kis nyuszi? – kérdezte a bagoly.
– Mert akkor engem is észrevennének, és talán én is ügyes lennék, mint a többiek! – mondta Pötty.
A bagoly elmosolyodott.
– Ne aggódj! Lehet, hogy most még kicsinek érzed magad, de egyszer eljön a te pillanatod is!
Pötty nem volt biztos benne, hogy mit jelenthet ez, de megköszönte a bagolynak a kedves szavakat.
Másnap reggel hatalmas zűrzavar támadt az erdőben. A nyuszik hangosan ugrándoztak és ijedeztek.
– Eltűnt a kis Nyuszmancs! – kiáltotta az egyik nagy nyúl.
Nyuszmancs, a legfiatalabb nyuszi, beleesett egy kicsi, de mély gödörbe, és sehogy sem tudott kijönni! A nagyobb nyulak próbálták kihúzni, de egyikük sem fért be a szűk járaton.
Pöttynek hirtelen eszébe jutott: ő elég kicsi ahhoz, hogy beférjen!
– Én segítek! – kiáltotta, és mielőtt bárki megállíthatta volna, beugrott a gödörbe.
Odabent ott kuporgott Nyuszmancs, kicsit rémülten.
– Ne félj, mindjárt kijutunk! – mondta Pötty, és finoman a hátára ültette a kis nyuszit. Aztán egy ügyes ugrással kibújt a járaton, és boldogan letette Nyuszmancsot a többiek elé.
A nyuszik tapsoltak és ugráltak örömükben!
– Hurrá, Pötty megmentette Nyuszmancsot! – kiáltották.
Attól a naptól kezdve Pötty többé sosem érezte magát túl kicsinek vagy jelentéktelennek. Tudta, hogy a méret nem számít – a bátorság és a jószívűség az, ami igazán fontos.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– A legkisebbek is rejthetnek hatalmas erőt magukban.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy ő is képes lehet bármire, ha hisz önmagában.
