Egy napsütötte vasárnapon Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A város felett messziről hallani lehetett a helikopterek surrogását. Aznap volt a nagy bemutató nap – repülők, tűzoltók, mentők és egy egész csapat helikopter körözött a gyerekek örömére.
Balázs a fűbe feküdt, és a szemét hunyorogva az égre szegezte.
– Vajon milyen lehet egy helikopternek, ha először lát gyerekeket odalent? – morfondírozott.
A Mesefa erre halkan megrezzent, és egy apró, repülő alakú, szélben forgó borítójú könyvet ejtett Balázs ölébe.
A címe ez volt:
„Propella, a helikopter, aki túl izgulós volt a levegőhöz”
Propella nem volt nagy, nem volt gyors, és semmiképp sem volt harcias.
Ő volt a legújabb helikopter a hangárban – színes, barátságos, kissé kerek, és tele szorongással.
Mikor más gépek büszkén emelkedtek a levegőbe, Propella inkább a földön maradt.
– Jól néz ki a világ innen is – mondogatta –, különben is, itt kevesebb a légörvény.
A többiek nevetve biztatták:
– Na gyere már, Propella! Egy kis levegő senkinek sem árt!
– Nekem igen – válaszolta halkan –, ha túlságosan izgulok, elkezdek billegni…
A hangár főnöke, egy rozsdaszínű, öreg helikopter, akit mindenki csak Főtörzsnek hívott, különösen figyelte őt.
Egy napon odaszállt mellé, finoman surrogva.
– Propella, figyelj csak. A gyereknapi bemutatóra keresek valakit, aki nem félelmetes. Aki barátságos, és nem akar lenyűgözni – csak mosolyt vinni.
Propella kis híján elájult.
– Én? De hát én nem tudok trükköket! Nem vagyok gyors! Néha még a propellerem is csikorgósan indul!
Főtörzs csak mosolygott.
– Pont ezért. A gyerekek nem mutatványt akarnak. Hanem valakit, aki olyan, mint ők. Néha izgul. Néha fél. De mégis megpróbálja.
Napok teltek el készülődéssel. Propellát lemosták, megolajozták, színes szalagokat kötöttek a rotorjára, és még egy pici csillag is került az orrára.
Ahogy közeledett a bemutató nap, Propella egyre többször nézett fel az égre, majd gyorsan le is kapta a szemét.
– Mi van, ha nem tetszem nekik? – kérdezte egy padon üldögélő verébtől.
– Hát akkor körözöl még egyet – csiripelte a madár. – A gyerekek mindig tapsolnak második körre is.
Elérkezett a nagy nap.
A reptér környéke zsibongott. Gyerekek futkostak zászlókkal, fagylalttal, lufival. A hangosbemondó bemondta:
– Most következik… Propella, a bemutatóhelikopter!
Propella sóhajtott, megemelte magát, és remegve felemelkedett a levegőbe.
Az első kör kissé billegősre sikerült.
A második körben túl közel ment egy fagyizó standhoz, és véletlenül szétszórta a szalvétákat.
A harmadik körnél pedig… egy gyerek felkiáltott:
– Nézd, anya, olyan, mint én, amikor izgulok! De mégis repül!
És onnantól… valami megváltozott.
Propella nem akart többé tökéletes lenni.
Csak jelen lenni.
A következő körben lelassított. Meglebbentette a szalagjait. Egy picit táncolt a levegőben. Egy spirált is próbált – bár nem volt teljesen szabályos. A gyerekek nevetve tapsoltak. Volt, aki már énekelt is hozzá.
Mikor leszállt, a rotorjai még forogtak, de a szemei – (mert egy helikopternek természetesen vannak szemei, csak másképp) – ragyogtak.
A gyerekek körbefutották. Volt, aki egy rajzot ragasztott az oldalára, más egy cumisüvegből kínálta meg, és akadt, aki puszit próbált adni a futóműre.
Este, mikor Propella visszagurult a hangárba, Főtörzs már ott várta.
– Na, milyen érzés volt?
– Olyan… mint mikor először nevet valaki rajtad, de nem kinevet. Hanem… szeretettel nevet.
Főtörzs bólintott.
– Repülés közben egy helikopter nem csak levegőt vág. Néha utat is nyit. Másoknak. Magának. A nevetésnek.
Balázs becsukta a könyvet, és mély levegőt vett. A távolban még mindig lehetett hallani egy helikopter lassú, puha surrogását. Mintha nem sietne. Csak lebegne.
Mosolyogva súgta:
– Repülj csak, Propella. Úgy pont jó vagy, ahogy vagy.
Itt a vége – ha billegsz is, csak repülj tovább!
