Egy csípős reggelen Balázs a Mesefa alatt meleg teát kortyolgatott. Az iskolai hét kissé zsúfoltra sikerült, és most jó volt csak… ülni.
– Van olyan szék, amin nem csak pihenni lehet – hanem jobbá is válni? – kérdezte halkan.
A Mesefa levelei bólogattak, és a varázskönyv lapjai megnyíltak. Egy régi óvoda színes terme jelent meg rajtuk, és a közepén… egy billegős szék. Rézi.
Rézi, a szék, aki barátságokat tart össze
Rézi egy régi, zöldre festett óvodai szék volt. A lábai közül az egyik mindig picit billegősen állt, ezért sosem lehetett teljesen mozdulatlanul ülni rajta.
De különös módon minden gyerek mégis szeretett rajta ülni.
– Én akarok Rézire ülni! – mondta Hanna.
– Nem, most én jövök! – felelte Marci.
Aki ráült, az mindig mesélni kezdett. Volt, aki viccet mondott. Volt, aki elmesélte, hogy otthon mi történt. Volt, aki egyszerűen csak azt mondta: „Ma reggel anya rám mosolygott. Jó volt.”
Az óvónénik azt mondták:
– Ez a szék valahogy… összebékít embereket.
És tényleg. Olykor, amikor két gyerek haragudott egymásra, elég volt, ha egymás után Rézire ültek. A második mindig azt mondta:
– Hát… igazából nem is haragszom.
Egy napon Dani és Ábel összevesztek. Egy építőkockán. Ami pont mindkettejük kedvence volt.
– Soha többet nem leszek a barátod! – kiáltotta Dani.
– És én sem! – vágta rá Ábel.
Aznap mindketten csendben voltak. Még az uzsonnánál sem szóltak senkihez.
De Rézi nem hagyta annyiban.
Másnap reggel Ábelt pont Rézire ültették. Mikor leült, csak nézett maga elé. Aztán halkan megszólalt:
– Néha túl gyorsan mondunk nagy szavakat.
Délután Dani következett. Leült Rézire. És azt mondta:
– Ha valaki azt mondja, hogy „soha többé”, az néha pont azt jelenti, hogy „sajnálom”.
És ettől kezdve ismét együtt építettek.
Egy esős hétfőn új kisgyerek érkezett az oviba. Szofi volt a neve. Csendes volt, a kezét a pulcsijába rejtette, és a játékokhoz sem nyúlt.
Az óvónéni mosolyogva mutatott egy székre:
– Ülj le csak ide, Szofi.
Az a szék volt Rézi.
Szofi leült. A szék egy picit billegni kezdett. Szofi először kapaszkodott – aztán nevetett. A billegés olyan volt, mintha egy kis hajó lett volna, ami hívja az utasait.
És akkor elmosolyodott:
– Otthon a hintaágy is így mozdul. Azt nagyon szeretem.
Egy kisfiú odalépett hozzá.
– Én is. Szerinted is jó, ha billeg egy kicsit valami?
Szofi bólintott.
Aznap már együtt színeztek.
Balázs becsukta a könyvet, és körbenézett. Az alatta lévő kerti pad egy kicsit nyikorgott. De valahogy jól esett. Nem volt tökéletes – de pont attól lett igazán otthonos.
– Talán nem is a legstabilabb székek a legerősebbek – mondta mosolyogva.
A Mesefa levelei lágyan bólogattak:
„Ami egy kicsit billeg, az néha pont az, ami megmozgatja a szívet.”
Itt a vége – ülj mellé véle.
