Egy napsütéses reggelen Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és az ujjával dobolt a térdén. Valami kis ritmus motoszkált benne, valami, amit nem tudott kifejezni – csak érezni lehetett. A Mesefa megérezte ezt, és levelei közül egy könyvet eresztett le, aminek a borítója épp olyan vidám volt, mint a nap a fák között: egy kutya éppen két tappancsán táncolt, napszemüvegben, fülében fejhallgatóval.
„Ropi, a kutya, aki nem tudott nyugton ülni, ha zene szólt”
Ropi egy menhelyen született. Senki nem tudta pontosan, ki volt az apja, milyen fajta volt az anyja, vagy hányféle kutyából keveredett össze az a csodálatosan kusza kis jószág, aki már kölyökként is úgy járkált, mintha dobolna a padlón.
Nem ugatott sokat. Nem szaladgált föl-alá.
De amikor valami – akár egy mobilcsengés, egy madár trillája vagy egy rádióból kiszökő ritmus – megszólalt, Ropi elkezdett táncolni.
Először csak billegve.
Aztán már fejrázva, csípőcsavarva, farokpörgetve.
És egyszer csak azt vették észre:
mindenki mosolyog, ahol Ropi táncol.
Egy napon egy kisfiú lépett be a menhelyre.
Tomi szótlan volt. Sokat hallgatott.
Nem azért, mert nem volt mit mondania, hanem mert valami a mellkasában összeszorult, valahányszor beszélnie kellett.
A menhely vezetője odavezette őt Ropihoz.
– Ő nem beszél sokat – mondta. – De figyelj, mit csinál, ha megszólal a zene.
Tomi elővette a telefonját. Elindított egy vidám, pattogós ritmust.
És Ropi… Ropi felpattant, csinált három kört a hátsó lábán, két tappancspacsit, majd lecsúszott, mint aki szőnyegen szörfözik.
Tomi felnevetett.
Ez volt az első hangos nevetés az évben.
Ropi hazament Tomival. A kert végében egy kis házat kapott. De valójában az egész utca lett az otthona. Ha szólt a zene valahol – ő ott termett.
Szomszéd bácsi jazzére billegtette a fejét.
A sarki lány hiphopjára háromlépésest csinált.
És amikor a városi parkban gyereknap volt, ő lett a fő fellépő.
Nem volt koreográfia. Nem volt korepetíció.
Csak Ropi volt. Aki érzett. És mozgott. És ragadós volt tőle a jókedv.
Egy délután Tomi a padon ült, szomorúan. Az iskolában valaki kinevette, mert nem tudott válaszolni egy kérdésre hangosan.
– Miért nem vagyok olyan, mint a többiek? – suttogta.
Ropi odament. Nem szólt. Nem ugatott.
Csak elindított a tappancsával egy puf-puf-ts ritmust. Majd lassan, egy vicces fejbillentéssel rákezdte a táncot.
Tomi először nézte.
Aztán nevette.
Aztán… dobolni kezdett a térdén. És a ritmusban ott volt minden válasz, amit addig keresett.
Nem baj, ha más vagy. Lehet, hogy pont ezért táncolsz, mikor más csak hallgat.
Ropit sosem tanították.
Ő tanított.
Nem szavakkal.
Mozgással. Ritmussal. Örömmel.
És ha valaha valaki megkérdezte:
– Mit tud ez a kutya?
Tomi csak annyit felelt:
– Nem tudom. De ahol ő van, ott mindig elindul bennem valami. Olyasmi… amit mások zenének hívnak. De szerintem ő inkább szívnek mondaná.
Itt a vége – ha szólnak a dobok, ne félj mozogni, mert lehet, hogy valaki pont a te ritmusodra vár.
