Aznap reggel a Mesefa levelei halkan hullámzó ritmusban rezdültek. Mintha tengerhullámok zúgnának odafent, valahol az ágak között. Balázs összebújt a fa tövében, térdeit felhúzta, és lehunyta a szemét. Amikor a legfelső ág egyetlen, vastagabb levele aláhullott, tudta, hogy új történet érkezik – valahonnan messziről, hideg vízek világából.
A Mesefa mesélni kezdett.
A világ túlsó szélén, ahol a nap alacsonyan jár, és a jég a tengerrel táncol, élt egy rozmár, akit Rorinak hívtak.
Rori nem volt sem a leggyorsabb, sem a leghangosabb. És ez nem is zavarta. Sőt – ő volt az, aki mindent egy kicsit más tempóban értett meg.
Míg más rozmárkölykök már kicsi koruktól versenyeztek, ugráltak a jégtáblákról, nevetve csúszkáltak a hasukon, Rori inkább a lábnyomokat nézegette a hóban. Néha megállt, és csak nézte, hogyan száll le egy hópehely egy kagylóra.
Mások szerint furcsa volt. Ő csak azt mondta:
– Engem nem zavar, ha később értem ide. Legalább többet látok közben.
Egyik nap a rozmárok kolóniájában nagy készülődés támadt: egy fiatal fókát elragadt az áramlat, és a családja kétségbeesetten kereste. A víz zavaros volt, a jégtáblák sűrűn úsztak. A sirályok köröztek, a felnőtt rozmárok egymás szavába vágva vitatkoztak:
– Arra ment!
– Nem, inkább vissza!
– Talán már késő is!
Rori csak állt a parton. Nem a beszédet figyelte. Nem is a hullámokat.
A csendet figyelte.
A jeleket. A víz alatti fodrozódásokat. A tenger illatát. És egyszer csak megérezte: nem azt kell keresni, aki hangos – hanem azt, aki halk segítségre vár.
Ő nem kiabált. Csak elindult. Nem azért, mert tudta az utat, hanem mert hitt benne, hogy az érzései mutatják.
A víz alatt csendes világ fogadta. Rori nem volt gyors, de kitartó. Amikor elfáradt, megállt, de nem adta fel. És amikor egy sűrű hínármezőhöz ért, apró buborékokat látott felszállni. Megállt. Várt. Aztán meglátta: egy apró fókapofa, két ijedt szem.
– Szia – mondta Rori halkan, ahogy a kis fókához ért.
– Nem tudtam, merre menjek – suttogta a kicsi.
– Nem baj. Most már ketten vagyunk.
Hazafelé Rori és a kis fóka lassan haladtak. Nem siettek. A jégtáblák csikorogtak, de a tenger most már nyugodtabb volt. És mire visszaértek, a kolónia a parton várta őket. Nem tapsoltak. Nem kiabáltak. Csak egy félkörben álltak – és helyet csináltak Rorinak.
Azóta, ha valaki bajban van, már nemcsak azt kérdezik:
– Ki a leggyorsabb?
Hanem azt is:
– Hol van Rori?
A Mesefa története itt csendesedett el. Balázs még sokáig ült a fa alatt, és figyelte a lombok között átszűrődő fényt. Valami különösen megmaradt benne: nem a hősiesség, nem is a bátorság – hanem az, hogy a figyelem is lehet út, ha szívből jön.
Nem mindenki kiabál, aki tudja az utat. Van, aki csendben indul el – és mégis megtalálja, amit mások keresnek.
