Egy hűs nyári délelőtt Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és a szél finoman simogatta az arcát. A levelek halkan zizegtek, mintha már tudták volna, hogy valami különleges történet készülődik.
A varázskönyv egy sóhajjal nyílt ki Balázs ölében, és egy új mese bontakozott ki előtte:
Samu, a szamár, aki tudott hallgatni
Egy kis hegyi faluban, ahol a kerítések fából készültek, és a széna illata mindig a levegőben lebegett, élt egy szelíd, szürke szamár. Samunak hívták, és ő volt a falu legcsendesebb lakója.
Samu nem volt gyors, nem volt nagyhangú, és nem is mutatott be trükköket, mint a kecskék vagy a kakas. De volt valami, amit mindenki szeretett benne: nagyon tudott figyelni.
Ha valaki bánatos volt, leült Samu mellé a karám szélére, és csak mesélt. Samu pedig nem szólt közbe, nem adott tanácsot – csak nézett, és nézett, nagy, barna szemeivel.
– Te aztán tényleg megértesz engem – sóhajtották ilyenkor az emberek.
Egy nap egy idegen érkezett a faluba: egy fiatal fiú, aki elveszítette a kis kiskutyáját. Mindenki próbált segíteni neki – tanácsokat adtak, hová menjen, mit kiabáljon, mit vigyen a kereséshez.
De a fiú csak egyre szomorúbb lett.
Ekkor valaki azt mondta neki:
– Menj csak Samuhoz. Ő tudja, mit kell tenni.
A fiú kicsit értetlenül odament, és leült a szamár mellé.
– Elvesztettem a legjobb barátomat – mondta halkan.
Samu csak nézett, egy kicsit bólintott, és odahajolt a fiúhoz.
És valami történt. A fiú beszélni kezdett. Elmondta, milyen volt a kutyája, hogy milyen trükköket tudott, hogy hogyan szaladgált utána, és hogyan aludtak összebújva.
A nap végére a fiú már mosolygott.
– Köszönöm, Samu. Nem tudom, hogy csináltad… de már nem fáj annyira.
Aznap este az egész falu egy kis ünnepséget tartott Samu karámjánál. A gyerekek répát hoztak neki, a felnőttek pedig szalmakalappal díszítették a fejét.
– Samu a mi hallgató hősünk – mondta a falu legidősebb lakója. – Mert néha nem az számít, mit mondunk… hanem az, hogy ott vagyunk.
Samu csak állt, csendesen, de szinte mosolygott.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és halkan így szólt:
– Én is lehetek néha olyan, mint Samu. Csak figyelek, és ott vagyok.
A Mesefa levelei bólogattak:
– A kedvesség néha csendben érkezik.
Itt a vége, fülelj bele!
