Egy hűvös, de napsütéses őszi délután Balázs a Mesefa tövében kuporodott, egy puha takaróba burkolózva. Ahogy felütötte a varázskönyvet, a lapok között máris egy új történet kelt életre…
Az erdő sűrűjében, egy tölgyfa tövében élt egy kis sündisznó, akit Somának hívtak. Soma csendes és figyelmes volt, mindig óvatosan tipegett a lehullott leveleken, nehogy megzavarja a madarakat vagy a pihenő mókusokat.
A levegő egyre hűvösebb lett, és az erdő sárga, narancs és vörös színekbe öltözött. Minden állat készülődött a télre. Soma is érezte a változást – tudta, hogy ideje lenne fészket építenie, ahol átaludhatja a hideg hónapokat.
Soma egy régi, mohos fatönk alatt kezdett kupacba gyűjteni leveleket. De nem akárhogyan! Minden levelet alaposan megnézett, megérintett az orrával, megszagolt, és csak a legpuhábbakat választotta ki.
– Egy jó alvás titka a jó ágynemű – dünnyögte elégedetten, miközben egy különösen nagy juharlevél alá bújt.
Miközben szorgosan dolgozott, sorra meglátogatták az erdő barátai. A cinke hozott neki egy tollpihét, a mókus egy dióhéjat, amit Soma párnának használt, a róka pedig csak mosolyogva nézte, milyen gondosan készül Soma a télre.
Mire az első hópelyhek lehullottak, Soma fészke készen állt. Bemászott a levelek közé, a dióhéj-párnájára hajtotta a fejét, és elégedetten sóhajtott.
– Jó éjszakát, erdő – suttogta. – Tavasszal találkozunk.
A Mesefa lapjai lassan becsukódtak Balázs előtt, de még egy utolsó mondat ott maradt:
„A gondosság és az előrelátás meghozza a legpihentetőbb álmokat.”
Balázs elmosolyodott, és elhatározta, hogy ő is összegyűjt néhány szép őszi levelet emlékbe.
