A kert fölött magas, fehér felhők úsztak. Balázs a Mesefa alatt ült, egy repülős könyvet lapozgatott. A képeken vitorlázó repülők, vadászgépek, helikopterek – mind másként szelte a levegőt. Balázs elképzelte, milyen lehet odafent, ahol a világ kicsinek tűnik, és a szél az egyetlen útitárs.
A Mesefa halkan megremegett. Egy hosszú, keskeny, ezüstösen csillogó levél ereszkedett alá, és pörgött, mint egy zuhanó madár. Balázs elkapta, kinyitotta, és a betűk szinte elszálltak a papírról, hogy egy sólyom történetét meséljék el.
Szárny, a fiatal sólyom, az erdő büszkesége volt. Mindenki tudta róla: ha a levegőben felbukkan, villámgyors zuhanással csap le. A szél úgy énekelte körül, mintha ő lenne a hegyek koronázatlan királya.
– Látjátok? – kiáltotta gyakran a többieknek. – Egyedül is mindent meg tudok oldani!
Egy nap azonban a völgyből aggasztó hírt hozott a cinege:
– A sziklafalnál baj van! Egy fióka kiesett a fészkéből, és egy keskeny párkányon ragadt. Túl kicsi ahhoz, hogy visszarepüljön, és ha megpróbálna, lezuhanna!
Az erdei állatok izgatottan gyűltek össze. Néhány madár közelebb mert repülni, de a sziklafal előtt erős, kavaró szél örvénylett, ami kisodorhatta őket.
– Én megmentem! – jelentette ki Szárny. – Gyorsabb vagyok, mint bárki más.
Szárny a magasba emelkedett, majd nyílként zuhant a szikla felé. Amikor azonban a párkány közelébe ért, a szél hirtelen oldalba kapta. A sólyom kényszerűen félresiklott, és a lendületével elszállt a sziklafal mellett.
– Csak a szél volt az oka – morogta, és újra próbálkozott. Most lassabban közelített, de a huzat újra és újra eltolta, mintha láthatatlan kezek tolnák el a céljától.
A holló, aki a közelben figyelt, csipkelődve odaszólt:
– Ez nem erő kérdése, Szárny, hanem ravaszságé.
– Majd én megoldom – vágta rá a sólyom. – Nem kell segítség.
A harmadik próbálkozásnál is kudarcot vallott. Szárny ekkor dühösen a sziklák fölé repült, és zihálva figyelte, ahogy a fióka mozdulatlanul kuporog a párkányon.
Ekkor érkezett meg a gólya, aki épp a folyóról tért vissza.
– Mi történik itt? – kérdezte.
A holló gyorsan elmondta a helyzetet.
– Együtt kéne megpróbálni – javasolta a gólya. – Én elbírom a szelet, te pedig ügyesen megfoghatod a fiókát. És a holló? Ő majd kitalál valamit, hogy a kicsi biztonságban maradjon, míg odaérünk.
Szárny először tiltakozott. – Én nem szoktam csapatban dolgozni.
– Akkor ideje kipróbálnod – mondta halkan a gólya. – A fióka nem várhat.
A holló elővett egy hosszú, hajlékony fűszálat, és óvatosan odarepült a párkányhoz. A fióka először ijedten húzódott hátra, de a holló nyugodt hangon szólt hozzá:
– Fogd meg, kicsi! Ez segít, hogy ne sodródj le.
Közben a gólya a hatalmas szárnyaival elkezdte “terelni” a levegőt. Erőteljes csapásaival megtörte a kavaró szelet, egy nyugodt, rövid folyosót nyitva a párkány előtt.
– Most, Szárny! – kiáltotta.
Szárny óvatosan közelített, most nem a gyorsaságra, hanem a pontosságra figyelve. Megfogta a fiókát, majd a szárnyait szorosan a testéhez húzva kitört a szélcsendből, és biztonságosan visszarepült a sziklák tetejére.
A fióka anyja könnyes szemmel borult rájuk. Az erdei állatok tapsoltak, a szél pedig mintha csendesebbre váltott volna.
– Egyedül gyors vagy, Szárny – mondta a holló –, de együtt messzebbre jutunk.
– És magasabbra – tette hozzá a gólya mosolyogva.
Szárny elmosolyodott. Most először érezte, hogy a szárnyai nemcsak az övéi – hanem egy nagyobb erő részei, ami csak együttműködéssel születik meg.
Balázs a történet végére felpillantott a Mesefa ágai közé. Két madár repült keresztül a kerten – az egyik magas, hosszú lábú, a másik fekete és fényes tollú. És talán, a felhők mögött, ott körözött Szárny is, figyelve a többiekre.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, új történet érkezik.
