Egyik délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt, amikor a varázskönyv lágy, dallamos hangot adott ki, mintha egy hárfa húrjait pengették volna meg. Ahogy kinyitotta, a lapok maguktól megfordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte…
Egy festői kis faluban, ahol a szél lágyan simogatta a dombokat, élt egy különleges szamár, akit Szellőnek hívtak. Szellő nemcsak azért volt különleges, mert fényes, szürke bundája csillogott a napfényben, hanem mert imádott énekelni.
Míg a többi szamár a mezőn legelt vagy szekereket húzott, Szellő minden reggel dallamos hangon köszöntötte a napot. Az emberek mosolyogtak rajta, és néha még tapsoltak is, amikor végigment az utcán és boldogan dalolt.
Egy nap a falu főterén egy vándormuzsikus jelent meg. Hegedűjén csodás dallamokat játszott, és a gyerekek köré gyűltek, hogy hallgassák. Szellő kíváncsian odaballagott, és mikor a zenész egy vidám dallamba kezdett, önkéntelenül is csatlakozott hozzá a maga mély, rekedtes, mégis valahogyan különleges hangjával.
A muzsikus elnevette magát.
– Hát te meg micsoda tehetség vagy! – mondta.
A falusiak is nevetve tapsoltak. Szellő boldogan rázta meg hosszú fülét.
A muzsikus, akit Bertalannak hívtak, úgy döntött, hogy megtanítja Szellőt a ritmusra.
– Látod, Szellő, a zene nemcsak hangokból áll, hanem érzésekből is. Figyeld a lábad alatt a földet, a szél mozgását, és hagyd, hogy vezessen!
Szellő csodálkozva figyelte Bertalant, majd kipróbálta: előbb halkan dúdolni kezdett, majd a patáival finoman dobolni kezdte a földön a ritmust. Ahogy a nap lenyugodott, az egész falu csodálattal figyelte, ahogy Szellő és Bertalan együtt zenélnek.
Hamarosan híre ment a faluban, hogy Szellő, a szamár, tud zenélni. Egy este, a vásár végén, Bertalan kihirdette:
– Hölgyeim és uraim! Ma este különleges meglepetéssel készültünk! Kérem, fogadják szeretettel a falu első zenélő szamarát!
A közönség izgatottan várta, hogy mi fog történni. Szellő először félénken nézett körbe, majd mély levegőt vett és elkezdett énekelni – mély, dallamos hangon, amit Bertalan hegedűje kísért. Az emberek először meglepődtek, majd egyre nagyobb tapsvihar tört ki.
Szellő sosem volt még ennyire boldog! Nemcsak hogy felfedezte a zene örömét, de megtapasztalta, milyen érzés mások szívét is megérinteni vele.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és elgondolkodott. A Mesefa lágyan susogott:
– A zene mindenhol ott van, ha figyelünk rá. Nem számít, kik vagyunk, vagy honnan jövünk – a dallamok mindig összekötnek bennünket.
Balázs elmosolyodott. Talán legközelebb, amikor dúdolgatni kezd, ő is észreveszi majd, hogy a világ minden hangja egy nagy közös dallamot alkot.
Itt a vége, fuss el véle!
