Egy esős, álmos délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. Az esőcseppek puhán pöttyözték a leveleket, mintha valaki csendesen dobolna egy takarón.
Balázs az ölébe húzta a régi, foltos plüssmackóját. Még mindig puha volt, és kicsit meleg is. Olyan volt, mint egy… álomdarabka.
– Vajon van olyan plüss, aki tényleg álmodik helyettünk? – suttogta.
A Mesefa lassan megrezzent, a levelei susogtak. A varázskönyv kinyílt. És megmutatta Szöszit.
Az álomőrző medve
Szöszi egy pici, barna plüssmackó volt. Nem volt már új – a füle kicsit lelógott, az orrán kopott a varrás –, de annál puhább, és valahogy melegebb is, mint a többi játék.
A kisgazdája, Nóri, minden este hozzábújt, és pillanatok alatt elaludt. De nem tudta, hogy amint ő álomba merült, Szöszi kinyitotta a szemét.
És akkor kezdődött a másik világ.
Minden éjjel Szöszi csöndben kimászott az ágyból – és beugrott az álomba Nóri helyett. Így Nóri úgy ébredt, hogy mesélt:
– Lovagoltam egy narancssárga sárkányon!
– Átugrottam a Holdat!
– Szivárványt nyaltam, mint fagyit!
De igazából… Szöszi tette ezeket. És az emlékeket reggel odacsempészte Nóri fejébe. Egy ölelésen keresztül. Egy orrtól orrig bújásban.
Senki sem tudott róla. Csak a párna. És az álom.
Egy este, mikor Nóri mélyen aludt, Szöszi elindult, mint mindig. De az álom kapuján túl valami új volt.
Egy hely, ahol már nem Nóri álmodott – hanem más gyerekek. Egyik sírt. Másik félve nézett körbe. Valaki elfelejtett álmodni.
Szöszi megállt.
– Ha én ide belépek, nem biztos, hogy visszajutok időben.
De a plüssmedvék nem mérlegelnek sokáig. Belépett. És végigjárta az összes álmát annak a gyereknek, aki régóta nem nevetett álmában. Végül, mikor a hajnal közeledett, elfáradt. Megpróbált visszajutni – de nem tudott.
Nóri reggel felébredt. És a medve… nem volt ott.
Csak az ágy melegedett, mintha valaki az utolsó pillanatban sietve pattant volna ki onnan.
Nóri nem sírt. Csak ült.
És akkor… emlékezett.
Egy álomra, amit nem értett. Amiben ő egy másik kislánynak segített. Egy medve volt mellette. A medve utat mutatott. Aztán integetett. És eltűnt.
A következő este Nóri nem keresgélt. Csak összekészített valamit:
egy pici takarót, egy mézes nyalókát… és egy apró rajzot:
Egy medve. Mosolyogva. Szívvel.
– Ha visszajössz, tudni fogom – suttogta.
És Szöszi… visszajött.
Nem aznap. Nem másnap. De harmadnap hajnalban ott feküdt a párnán.
Szőre picit csomós volt, mintha sokat járt volna.
De meleg volt. És valahogy… fényesebb, mint valaha.
Balázs becsukta a könyvet, és az ölében fekvő plüssmackót megsimogatta. Nem kérdezett semmit. Csak halkan annyit mondott:
– Köszi, hogy ma is velem voltál. Akkor is, ha nem tudtam róla.
A Mesefa levelei puhán ráhullottak a vállára, mintha azt súgnák:
„Aki szeret, az akkor is vigyáz rád, mikor alszol.”
Itt a vége – álomba ölelt véle.
