Egy forró nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában egy vízipisztollyal játszott. A nap perzselte a kertet, és minden gondolata a hűsítő víz körül járt.
“Milyen vicces lenne, ha egy dinoszaurusz is szeretne fürödni!” – nevetett fel halkan.
A Mesefa levelei megzizdültek, és a varázskönyv lapjai kinyíltak. Egy gőzölgő ősi tó képe jelent meg, a parton pedig ott állt egy hatalmas, de vidáman vigyorgó dínó: Tibi, a t-rex.
A vízicsoda titka
Tibi mindenben olyan volt, mint a többi t-rex: nagy lábak, apró kezek, mély hang. Egy dologban azonban teljesen más: imádta a vizet.
Míg a többi t-rex versenyt üvöltött, ő inkább pancsolt. Amikor a többiek vadászni mentek, ő lapátolta a sarat, csobogott a vízben, vagy csak egyszerűen úszkált a tóban, mint egy túlméretezett kacsacsőrű emlős.
A többiek furcsán nézték:
– Egy t-rex nem pancsol! Egy t-rex tombol, csörtet, félelmetes!
Tibi csak vállat vont – amennyire egy t-rex egyáltalán tud –, és nevetett:
– De akkor ki lesz a legjobb vízifickó?
Egy napon hatalmas kánikula köszöntött az őserdőre. A patakok elapadtak, a levelek fonnyadtak, az állatok fulladozva keresték az árnyékot.
A t-rexek dühöngtek:
– Hol van víz? Merre menjünk?
Tibi ekkor felemelte a kis karját (neki ez nagy dolog volt) és így szólt:
– Én ismerek egy titkos fürdőt. De hosszú az út – és csak úsztatva lehet bejutni!
– Te? A pancsolós? – kételkedtek.
– Igen, én. És most épp pancsolás mentheti meg a napot.
Tibi vezette a csapatot az őserdei tóhoz, amin át kellett kelni. A nagyok bizonytalanul toporogtak.
– Mi nem tudunk úszni!
– De én igen! – vágta rá Tibi. – És hoztam uszályokat! Meg farönköket!
A fákból tutajokat építettek. Tibi húzta a kisebbeket, segített a nagyobbaknak kapaszkodni.
A víz csobogott, a t-rexek először morogtak, aztán… nevettek!
Mire átértek, már pancsoltak is.
– Hé, ez nem is rossz!
Másnap a t-rexek meglepetéssel fogadták Tibit:
– Tibi, te vagy a Tó Őrzője!
– Vagy inkább… a Fürdőkirály!
És Tibi, a valaha kinevetett pancsoló, lett a példakép. Nem azért, mert erősebb lett – hanem mert bátor volt ahhoz, hogy más legyen.
Balázs becsukta a könyvet, és elnevette magát.
– Talán én sem vagyok furcsa, ha szeretek másként játszani, mint mások. Lehet, hogy én vagyok a saját tóőröm.
A Mesefa levelei halkan csobogtak a szélben, mint apró hullámok a parton.
Itt a vége, csobbanj véle!
