Balázs és a Mesefa varázslatos történetei: Tibor, a tigris, aki félt a vízipisztolytól

Ezen a délutánon Balázs száraz volt. Pedig nyár volt, és mindenki vizes. A parkban locsolás ment: kerti slag, vödör, vízipisztoly, fejestugrás a műanyagmedencébe.

De Balázs csak ott ült egy padon, a törölközőt maga köré csavarva, és nézte, hogyan áznak el a többiek. Az egyik pisztoly különösen ijesztő volt – nagy, narancssárga, hatcsövű, és hangot adott, amikor megtöltötték.

– „Á, majd legközelebb” – motyogta.

A Mesefa épp akkor rezzent meg. Egy szokatlan, csíkos levél hullott le az ágról, mintha naptej és homok hagyta volna rajta a nyomát. Balázs kinyitotta – és elolvasta.

Tibor, a tigris, aki félt a vízipisztolytól

Tibor egy tigris volt. Szép csíkos, mint egy jól megrajzolt cipőfűző. Erős is volt – az oroszlán is hátranézett, ha jött. És mégis… ha valaki egy kupakos kulacsot kezdett rázogatni, Tibor elbújt egy bokor mögé.

Nem a víztől félt. Szerette a hajnali fürdést a pataknál, vagy amikor a fák leveleiről cseppent az eső. De a vízipisztoly? Az más volt.

A vízipisztoly hirtelen volt. Szerette az irányíthatót. A vízipisztoly viszont nem beszél előre.

Egy reggel, amikor a dzsungel hűvös volt és párás, nagy eseményt rendeztek a folyónál: Vízcsata.

Majmok vízzel töltött kókuszdiókkal, flamingók fröccsenő szárnyakkal, elefántok a pofájukból spriccelve. És persze: vízipisztolyok mindenhol.

Tibor először csak a fák közül nézte.

A tigrisgyerekek ugráltak, versenyeztek, nevettek. A víz csak fröccsent, és fröccsent, és Tibor hátrébb lépett.

Aztán egyszer csak valaki mögötte megszólalt:

– „Nem jössz?”

Tibor megfordult. Egy kis, szemüveges panda állt mögötte. A panda nem volt gyors. A vízipisztolyát úgy tartotta, mint egy virágot. És mégis ott volt benne valami… egyszerűség.

– „Nem kell célozni. Lehet csak a napba lőni” – mondta.

Tibor nem válaszolt, de… nem is ment haza.

Később Tibort látni lehetett, amint egy fél literes flakonnal spriccel egy banánfára. Nem másokra – a fára.

Aztán egyszer véletlenül túl magasra lőtt, a víz visszahullt… és nevetett.

Nem üvöltve. Nem hatalmas tigrishangon.

Csak egy olyan nevetéssel, amit az ember akkor hall, ha valaki épp elfelejt félni.

A többiek nem mondtak semmit. Csak locsoltak tovább.

Mert aznap Tibor már nem csak nézte a vizet.

Ő is benne volt.

Balázs becsukta a levelet.

Lassan felállt, és odasétált a vödörhöz.

Megmártott benne egy flakont.

És a fűre fröccsentette a vizet.

Nem a többiekre. Nem messzire.

Csak úgy… a levegőbe.

És nevetett.

Nincs tanulság – csak egy pillanat, amikor valaki már nem fél.

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2025.08.06.

„Az Emlékező-tó legendája” Valahol, túl a térképek szélén, túl az ismert hegyvonulatokon, volt egy völgy, amit soha senki nem nevezett el. Az ott élők egyszerűen csak így hívták: az a hely, ahová az emlékek térnek vissza. Ott állt a tó,

Tovább olvasom »