Ezen a délutánon Balázs száraz volt. Pedig nyár volt, és mindenki vizes. A parkban locsolás ment: kerti slag, vödör, vízipisztoly, fejestugrás a műanyagmedencébe.
De Balázs csak ott ült egy padon, a törölközőt maga köré csavarva, és nézte, hogyan áznak el a többiek. Az egyik pisztoly különösen ijesztő volt – nagy, narancssárga, hatcsövű, és hangot adott, amikor megtöltötték.
– „Á, majd legközelebb” – motyogta.
A Mesefa épp akkor rezzent meg. Egy szokatlan, csíkos levél hullott le az ágról, mintha naptej és homok hagyta volna rajta a nyomát. Balázs kinyitotta – és elolvasta.
Tibor, a tigris, aki félt a vízipisztolytól
Tibor egy tigris volt. Szép csíkos, mint egy jól megrajzolt cipőfűző. Erős is volt – az oroszlán is hátranézett, ha jött. És mégis… ha valaki egy kupakos kulacsot kezdett rázogatni, Tibor elbújt egy bokor mögé.
Nem a víztől félt. Szerette a hajnali fürdést a pataknál, vagy amikor a fák leveleiről cseppent az eső. De a vízipisztoly? Az más volt.
A vízipisztoly hirtelen volt. Szerette az irányíthatót. A vízipisztoly viszont nem beszél előre.
Egy reggel, amikor a dzsungel hűvös volt és párás, nagy eseményt rendeztek a folyónál: Vízcsata.
Majmok vízzel töltött kókuszdiókkal, flamingók fröccsenő szárnyakkal, elefántok a pofájukból spriccelve. És persze: vízipisztolyok mindenhol.
Tibor először csak a fák közül nézte.
A tigrisgyerekek ugráltak, versenyeztek, nevettek. A víz csak fröccsent, és fröccsent, és Tibor hátrébb lépett.
Aztán egyszer csak valaki mögötte megszólalt:
– „Nem jössz?”
Tibor megfordult. Egy kis, szemüveges panda állt mögötte. A panda nem volt gyors. A vízipisztolyát úgy tartotta, mint egy virágot. És mégis ott volt benne valami… egyszerűség.
– „Nem kell célozni. Lehet csak a napba lőni” – mondta.
Tibor nem válaszolt, de… nem is ment haza.
Később Tibort látni lehetett, amint egy fél literes flakonnal spriccel egy banánfára. Nem másokra – a fára.
Aztán egyszer véletlenül túl magasra lőtt, a víz visszahullt… és nevetett.
Nem üvöltve. Nem hatalmas tigrishangon.
Csak egy olyan nevetéssel, amit az ember akkor hall, ha valaki épp elfelejt félni.
A többiek nem mondtak semmit. Csak locsoltak tovább.
Mert aznap Tibor már nem csak nézte a vizet.
Ő is benne volt.
Balázs becsukta a levelet.
Lassan felállt, és odasétált a vödörhöz.
Megmártott benne egy flakont.
És a fűre fröccsentette a vizet.
Nem a többiekre. Nem messzire.
Csak úgy… a levegőbe.
És nevetett.