Egy borostyánfényes délután Balázs a Mesefa árnyékában ült, tenyerében a varázskönyvvel. A fák között meleg, párás szél suhant végig, mintha egy messzi dzsungel lehelete lett volna. A könyv halkan felpattant, és Balázs elé tárult a vadon egyik legszebb titka…
Tika, a tigriskölyök halk ereje
A sűrű, zöldellő dzsungel mélyén, ahol a levelek közt csepeg a fény, élt egy apró tigriskölyök. A neve Tika volt, és sok mindenben különbözött a testvéreitől.
Míg a bátyjai hangosan morogtak és nagyokat ugráltak, Tika csendes volt. Megfigyelt. Léptei puhák voltak, és szemei kíváncsian fürkészték a világot.
– Miért nem ordítasz? – kérdezte egyik nap a legnagyobb testvére.
– Mert hallgatni is lehet erő – felelte halkan Tika.
A többiek csak nevettek. De Tika nem bánta. Ő tudta, hogy az ő erőssége másban rejlik.
Egy nap hatalmas vihar kerekedett. A dzsungel zúgott, a fák hajladoztak, és a tigriskölykök eltévedtek egy ismeretlen tisztáson. Mindenki kiabált, futkosott – csak Tika maradt nyugodt.
– Figyeljétek a szél irányát – mondta. – Halljátok, honnan jön a folyó zúgása?
A testvérei elcsendesedtek. És valóban – a fák közül halk zúgás hallatszott. Tika megindult, és a többiek követték.
Pár perccel később újra otthon voltak, biztonságban, mama tigris ölelésében.
– Ki segített nektek visszatalálni? – kérdezte mama.
– Tika – felelték egyszerre. – Ő nem kiabált. Ő figyelt.
Aznap este a dzsungel békésen szuszogott. A csillagok ezüstösen pislákoltak a lombkoronák fölött, és a levegő tele volt meleg, megnyugtató csenddel.
Tika elmosolyodott.
– A hangos szavak is fontosak. De néha a csend mutatja meg az utat.
Balázs becsukta a könyvet, és halkan így szólt:
– Néha jobb figyelni, mint kiabálni.
A Mesefa susogva válaszolt:
– Aki csendben jár, gyakran mélyebben ért. És az ilyen léptek nyomot hagynak a világban.
Itt a vége, neszeld véle!
