Egy nyári estén Balázs a Mesefa alatt feküdt. Az ágak között csillagok pislogtak, a távolból halk ciripelés hallatszott. Balázs hunyorogva figyelt: „Ki zenél ilyenkor?”
A Mesefa levelei megremegtek, a varázskönyv lapjai halkan kinyíltak. Egy rét képe bontakozott ki, telis-tele csillogó harmatcseppekkel – és egy apró tücsökkel a közepén. Ő volt Tivadar, a tücsök.
Tivadar kicsi volt. Nem a leggyorsabb, nem a legnagyobb. És főleg: alig tudott ciripelni.
A rét más tücsköi estéken versenyt tartottak:
– Ki ciripel a leghangosabban? Ki bírja legtovább?
Tivadar csak lapult a fűben. Próbált ő is hangot adni, de a szárnyai mintha szégyenlősek lettek volna.
– Még egy bogár se ébredne fel tőle – csúfolódtak néha a többiek.
Tivadar ekkor úgy döntött: inkább nem is próbálkozik többé.
Egy este, mikor Tivadar szomorúan ugrált a rét szélén, egy öreg bagoly leszállt egy ágra. Ő volt Buba, a rét bölcse.
– Miért ilyen csendes a kis tücsök? – kérdezte.
Tivadar elmesélte bánatát. A bagoly hallgatott, majd így szólt:
– Tudod, a hang ereje nem mindig a hangerőben van. Néha abban, amikor és kinek játszol. És hogy őszintén szól-e.
Tivadar sokáig gondolkodott ezen.
Nem sokkal később vihar közeledett. A szél süvített, a fűszálak meghajoltak. A rét lakói rémülten bújtak el, de a fiatal tücskök sírdogáltak.
Tivadar a fű alatt hallotta a zokogást. Valami megmozdult benne.
– Most nem az a fontos, hogy milyen hangos vagyok – gondolta. – Csak hogy játsszak. Hogy bátorítsak.
Lassan dörzsölni kezdte a szárnyait. Halk dallam született – puha, simogató, mint az esőcseppek koppanása.
A fiatal tücskök figyelni kezdtek. Lassan megnyugodtak.
A többi állat is felfigyelt: ilyen szép tücsökdalt még nem hallottak.
Másnap a nap kisütött. A rét ismét élettel telt meg. Tivadar most is ciripelt – már nem versenyezni akart, csak játszani.
A többiek csodálkozva hallgatták.
– Nem is kell hangosabbnak lenned – mondták. – A te dallamod különleges.
És Tivadar megértette: nem a hang ereje számít. Hanem a szívből jövő hang igazán értékes.
Balázs becsukta a könyvet. A ciripelés még mindig szólt a kertben. Most már tudta: talán Tivadar zenél.
– Legközelebb nem számít, ki hangosabb – gondolta. – Csak az, hogy amit mondok vagy csinálok, az szívből jöjjön.
A Mesefa levelei halkan zizegtek, mintha tapsolnának.
Itt a vége, ciripelj véle.
