Aznap Balázs a Mesefa alatt játszott egy kék játékhajóval. Az egyik tócsát nevezte ki kikötőnek, a másikat tengerré, a bokrokat pedig viharos hullámoknak képzelte. De valami hiányzott.
– Jó lenne, ha egyszer nemcsak úgy pöfögne, hanem… hős lenne. De vicces is. És egy kicsit makacs.
A Mesefa meghallotta. Ágai között megzörrent egy fémesen zörgő könyv, ami tompán puffant Balázs ölében. A borítón egy öreg hajó mosolygott rá, oldalán ütött-kopott díszekkel és egy nagyon görbe kürttel.
„Töff, a csatahajó, aki nem tudott hátramenetbe kapcsolni”
Töff hajdanán igazi csatahajó volt.
Karcsú nem.
Gyors sem.
De makacs? Az aztán igen.
Ő volt az, aki a háború végén is tovább pöfögött, mert elfelejtette megállítani a motort.
– Töff! Vége van! – kiabálták a katonák.
– De még nem értem a bójáig! – trombitálta vissza a kürtjével.
Mikor évekkel később végleg leszerelték, Töffet egy öreg kikötőbe vontatták. Ott lett belőle városnéző hajó – kávéautomata, ajándéktáska, buborékfújó a gyerekeknek.
De Töff ezt… nem fogadta el.
Minden reggel hangosan beköszönt a parthoz:
– JELENTEM, MA IS HARCRA KÉSZ VAGYOK! (…azaz: kávé és kakaó felszolgálásra.)
A kapitánya – egy deres szárnyú, szemüveges sirály, neve: Csőrmester – csak sóhajtott.
– Töff, nyugi. Ez itt békés kikötő. Te már nyugdíjas vagy.
De Töff csak pöfögött vissza.
– A hős sosem vonul nyugdíjba! Csak lassabban fordul meg!
A gond csak az volt… hogy Töff tényleg nem tudott hátramenetbe kapcsolni.
Valami a motorban elromlott valamikor az 1950-es években, és azóta csak egy irányba ment: előre.
Ez időnként kisebb bajt okozott.
Egyszer például egy limonádés pultot borított le az orrával.
Máskor véletlenül körbebarkácsolt egy lakóhajót (amit ő hadihajónak nézett).
És volt egy alkalom, mikor elindult visszafelé a túráról, de mivel nem tudott hátrálni, körbehajózta a fél kikötőt, hogy ugyanoda jusson.
– Töff, te makacs vagy! – nevetett Csőrmester.
– Nem makacs vagyok. Csak célratörő!
Aztán egy napon baj történt.
A túlparton egy gyerekcsoport kirándult, de egy vihar hirtelen lecsapott. A komp lerobbant. A modern hajók nem mertek elindulni.
A szél fütyült. Az ég dörgött. A hullámok táncoltak.
Csőrmester riadóztatni akart mindenkit – de Töff már sercegett.
– Beindultál?! – csodálkozott a sirály. – Te? Viharban?
– Előre menni tudok. A gyerekek nem maradhatnak ott. És hátra úgysem tudok.
Töff megindult.
A hullámok csapkodták az oldalát. A szél a kéményét cibálta. A zászlója csáléra csavarodott.
De ő csak pöfögött.
A fedélzeten minden nyikorgott. A kürtje hamisan dudált.
És amikor odaért a gyerekekhez, nem szólt semmit. Csak kitárta a rámpáját.
– Szálljatok be! – szólt Csőrmester. – Ez az egyetlen hajó, ami NEM tud visszafordulni.
A gyerekek bólintottak. És elindultak vele – előre.
Mire hazaértek, a vihar elcsitult.
És Töff… híres lett.
Nem a külseje miatt. Nem a sebessége miatt.
Hanem mert nem hátrált.
Másnap reggel valaki krétával ezt írta a kikötő betonjára:
TÖFF: ELŐREMESE.
Azóta Töff minden reggel kürtöl. De most már nem háborút képzel. Hanem sétahajózást, fagyit, nevetést.
– Harcra kész! – kiáltja.
És Csőrmester mindig visszaszól:
– Na igen. Ma is az élet a csatatér.
És a gyerekek nevetnek.
És a hajó pöfög.
Csak előre.
Balázs becsukta a könyvet, és a kis kék játékhajót előretolta a pocsolyában.
Nem fordította meg.
Nem akarta más irányba tenni.
Csak előre. Mert néha ennyi is elég.
Itt a vége – ha nem tudsz hátra menni, nevess, és menj tovább!
