Egy délután Balázs csendesen ült a Mesefa alatt. A fák lombjai között átszűrődött a fény, az árnyékok lágyan elnyúltak a földön. Balázs valahogy máshogy érezte magát, mint máskor. Nem volt sem szomorú, sem vidám – inkább csak… más. Mintha ő is olyasmit szeretett volna csinálni, amit más még nem próbált.
A Mesefa megzörrent. Egy csillogó levél suhant le az ölébe. A levelek közt ezüstösen derengett egy történet.
Balázs kinyitotta, és olvasni kezdett.
Tücsök Tóni, aki nappal akart muzsikálni
Tóni egy kicsi tücsök volt. Zöld, fürge, és éjjelente csodálatos dallamokat játszott a rét szélén. Minden este, amikor a nap lebukott, a tücskök hangversenye elindult, és Tóni volt a legfürgébb hegedűlábú az egész társaságban.
Csakhogy Tónit egyre jobban érdekelte, mi lenne, ha nappal zenélne.
„Az nem való!” legyintettek a többiek. „A nappal a madaraké, a méheké, a gyerekeké! Mi csak este szólunk – így van ez, amióta világ a világ.”
De Tóni kíváncsi volt. Egy reggel, amikor mindenki aludt, felmászott egy fűszál tetejére, és halkan elkezdett ciripelni. Először félénken, aztán egyre bátrabban.
A méhek megálltak röptükben. Egy kismadár megdöbbenten kapta oldalra a fejét. Egy kislány, aki mezítláb futott a fűben, megállt és felkiáltott:
„Valaki zenél! De hiszen még csak reggel van!”
És mosolygott.
Tóni szíve nagyot dobbant. Senki nem nevetett ki. Sőt – figyeltek rá.
Attól kezdve Tóni néha nappal is muzsikált. Nem mindig, nem hangosan – csak amikor úgy érezte, most van itt az ideje. A többi tücsök eleinte furcsállta, de aztán rájöttek, hogy ettől Tóni Tóni. Ő az, aki nem csak akkor zenél, amikor mindenki más – hanem amikor a szíve szólítja.
Balázs becsukta a könyvet. A Mesefa árnyékából napsugár szűrődött át, pont az ölébe. Egy kicsi hangya ballagott el előtte, mintha ő is muzsikát keresne.
Tanulság:
A világ tele van szokásokkal, de néha épp azok mutatják meg az utad, amiket nem követsz vakon. Ha szívből jön, amit teszel – az mindig értékes.
Itt a vége, fuss el véle.
