Egyik délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, amikor a varázskönyv aranyló fénnyel ragyogni kezdett. Ahogy kinyitotta, a lapok maguktól megfordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte:
Egy békés kis rét alatt, puha földjáratok mélyén élt egy barátságos vakond, akit Vakondkának hívtak. Vakondka nagyon szerette a föld alatti életet: a sötét alagutak biztonságát, a hűvös földet a tappancsa alatt és az ismerős illatokat, amelyek körbevették. Napjait ásással, giliszták keresésével és a föld mélyének felfedezésével töltötte.
Egy napon azonban valami különös történt. Vakondka egy szokatlanul fényes pontot látott maga előtt az egyik járat végén.
– Vajon mi lehet ez? – tűnődött.
Óvatosan közelebb ásott, és egyszer csak a tappancsai egy puha fűszálhoz értek. Ahogy még egy kicsit tovább mozdult, hirtelen a föld fölé bukdácsolt, egyenesen a napsütötte rétre.
Vakondka hunyorogva nézett körbe. Soha nem látott még ennyi színt! A virágok élénk sárgán, lilán és pirosan ragyogtak, a pillangók táncoltak a levegőben, és a madarak vidáman csiviteltek a fák lombjai között.
– Milyen furcsa és csodálatos hely! – gondolta izgatottan.
Ahogy bátortalanul körbejárkált, találkozott egy barátságos nyuszival, akit Fülpinek hívtak.
– Szia, Vakondka! Nem láttalak még itt fent! – mondta Fülpi vidáman.
– Mert mindig a föld alatt élek – válaszolta Vakondka. – De most valamiért idekeveredtem.
Fülpi elmosolyodott.
– Akkor hadd mutassam meg neked a rét szépségeit!
Fülpi vezetésével Vakondka először látott harmatcseppeket a fűszálakon, hallotta a méhek zümmögését és érezte a meleg napfény simogatását a bundáján.
Ahogy nézte a tájat, rájött, hogy bár szereti a föld alatti világot, a felszín is tele van csodákkal.
Egy idő után Vakondka elbúcsúzott Fülpitől és visszatért az alagútjába. A sötétség ismerős és megnyugtató volt, de most már tudta, hogy odafent egy másik világ is várja, ha valaha ismét felbátorodik, hogy kilépjen a napfényre.
Azóta néha-néha felmerészkedik a rétre, hogy egy pillanatra megcsodálja a virágokat és a kék eget, mielőtt újra visszatérne otthonába, a puha föld ölelésébe.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és elgondolkodva nézett az ég felé.
– Néha a legnagyobb csodák akkor várnak ránk, amikor kimerészkedünk a megszokott világunkból – suttogta a Mesefa.
Balázs elmosolyodott. Tudta, hogy akár a föld alatt, akár a napfényben, a világ mindig tartogat valami újat.
Itt a vége, fuss el véle!
