Aznap délután Balázs egy különösen szép követ talált. Simára csiszolta a patak, olyan volt, mint egy mini lapos kavicsvilág: egyik oldala sötétzöld, a másik barna, középen egy fehér vonal, mint egy régi térkép.
Balázs ujjai közt forgatta. Aztán… zsebre tette. Mellette volt még egy gomb, egy madárformájú fadarab, két üveggolyó, és egy csipesz, amit már nem is tudott, honnan szerzett. Tudta, hogy nem kell minden, mégis… valahogy fontosak voltak. Vagy legalábbis annak tűntek.
A Mesefa ekkor halkan zizegni kezdett.
Egy fényes, barna levél hullott le az ágról – víztől csillogott, mintha épp akkor emelték volna ki egy folyóból. A szél óvatosan Balázs ölébe sodorta. A levél belsejében egy történet lapult.
Egy történet egy olyan vidráról, aki sosem engedett el semmit.
Vili, a vidra, aki semmit sem akart elengedni
Vili a patakparton élt, egy gyökerek közé bújt, titkos kis odúban, amit mindig telepakolt valamivel.
Nem ehető dolgokkal – nem.
Vili emlékeket gyűjtött.
Egy kagylót, amit egy teknős mellől hozott el.
Egy zöld szalagot, amit a szél fújt a vízbe.
Egy félig rágott ágat, ami furcsa formát rajzolt a vízre.
A többi vidra szerette őt – de néha mosolyogtak rajta.
– „Vili, tényleg kell az a fél fogkefe?”
– „Honnan tudod, mikor lesz rá szükség?” – kérdezett vissza komolyan.
– „Mire? Fogmosásra?” – kacagtak a társai.
De Vili komolyan gondolta.
Minden egyes apró holmit fontosnak érzett.
A barlangjában kupacok voltak.
Nem szemét. Csak… valahogy túl sok minden.
Egyik este azonban hatalmas vihar kerekedett.
Az ég morajlott, a víz megáradt, és a folyópart összes titkos kis zuga megtelt örvénylő árral. Vili próbálta menteni a dolgait: először csak a kedvenceket – a szalagot, a kagylót, a kulcsot –, aztán a többit is. Minden egyes darabot mancsba fogott, farokkal egyensúlyozott, próbált vinni egyszerre öt-hat tárgyat.
De a víz gyorsabb volt.
És Vili elcsúszott. A tárgyak kirepültek a mancsából – és a folyó elvitte mindet.
A kagylót, a kulcsot, még a kis kék kavicsot is, amit évek óta őrizgetett. Vili ott ült a vízben, csendben, üres mancsokkal.
Nem sírt. Csak… nézte a sodrást.
Reggelre kitisztult az ég.
A nap melegen csillogott a víztükrön. A többi vidra újra játszott – csúszkáltak a nedves köveken, bukfenceztek a vízbe. Vili csak ült a parton.
De akkor történt valami.
A sodrás hozott egy kis uszadékfát. Semmi különös – csak egy sima, göcsörtös ág. Aztán egy fényes csigaházat. Egy színes üvegdarabot, amin átsütött a nap. És egy madzagot – rajta egy fémkarikával.
Vili nem rohant értük.
Lassan sétált oda. Lehajolt, megszagolta. És csak egyet vett fel: az üvegdarabot. Átlátszott rajta a nap, és olyan színei voltak, mint még semminek.
A következő napokban Vili nem gyűjtött mindent össze.
A barlangja most tágasabb volt. A helyek, ahova korábban „valamit” rakott, most üresen hagyta – és valahogy jobban lehetett bennük lélegezni.
Nem felejtette el a régi dolgokat. De már nem kapaszkodott beléjük.
És amikor a többi vidra meglátta, hogy csak egyetlen tárgyat hoz magával a vízből – azt mondták:
– „Ez tényleg különleges?”
Vili bólintott.
– „Nem különlegesebb, mint a többi. Csak… most ez az, amit megtartok.”
Balázs lassan kivette a zsebéből az egyik üveggolyót. Megpörgette az ujjai között.
Aztán elmosolyodott, és a Mesefa tövéhez helyezte.
Nem azért, mert már nem szereti.
Hanem mert úgy érezte: van, amit épp azért kell elengedni, mert fontos volt. És most már szabadon lehet az.
Itt a vége, fuss el véle.
Tanulság:
„Amit el tudsz engedni, az sosem vész el. Csak helyet csinál valami újnak.”
