Egy kellemes nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, miközben a varázskönyv lapjai lágy aranyfényben kezdtek el ragyogni. Amikor kinyitotta, egy új történet bontakozott ki előtte…
A hatalmas afrikai szavannán, ahol a fű aranyszínűen hullámzott a szélben, élt egy fiatal zsiráf, akit Zellának hívtak. Zella hosszú nyakával könnyedén elérte a fák legmagasabb leveleit, és mindig csodálta a világot odafentről.
Egy nap azonban Zella valami különös dolgot vett észre. A szavanna szélén állt egy fa, amely még az ő hosszú nyakánál is magasabb volt! A lombkoronája a felhőket súrolta, és levelei úgy csillogtak a napfényben, mintha aranyból lettek volna.
Zella kíváncsian közelebb lépett, és csodálattal nézte a hatalmas fát.
– Vajon milyen ízűek lehetnek ezek a levelek? – gondolta magában.
Megpróbálta elérni őket, de még az ő hosszú nyaka sem volt elég magas. Még sosem találkozott olyan fával, amelyet nem tudott elérni!
Ekkor egy kis madárka szállt le a közeli ágra.
– Szia, Zella! – csipogta vidáman. – Látom, szeretnéd elérni a leveleket.
– Igen – bólintott Zella. – De túl magasak nekem!
A madár elmosolyodott.
– Tudod, ez egy különleges fa. Nem az a célja, hogy leveleit megegyék. Ez az égig érő fa, amely minden nap egy picit növekszik. Nem azért van itt, hogy elérd, hanem hogy arra emlékeztessen, mindig van hová fejlődni.
Zella elgondolkodott. Egész életében azt hitte, hogy mindent elérhet, ha elég magasra nyújtózik, de ez a fa más volt. Ez a fa arra tanította, hogy a legszebb dolgokat néha nem megérinteni kell, hanem csak csodálni.
Ahogy Zella továbbnézett az égig érő fára, úgy érezte, mintha egy kicsit ő is nőtt volna – nem a testével, hanem a szívével és a gondolataival.
Attól a naptól kezdve minden reggel eljött ide, hogy nézze a fát és emlékezzen rá: az életben nem mindig az a fontos, hogy elérjünk valamit, hanem hogy tanuljunk és gyönyörködjünk abban, ami körülvesz minket.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és felnézett a Mesefa lombkoronájára. A levelek lágyan susogtak:
– Nem minden dolog azért van, hogy elérjük. Néha csak gyönyörködnünk kell bennük, és hagyni, hogy inspiráljanak.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy legközelebb, amikor valami elérhetetlennek tűnik, nem fog szomorkodni – inkább élvezni fogja a szépségét.
Itt a vége, fuss el véle!
