Egy kép, egy történet
Egy kép, egy történet – 2025.07.27.
Az erdőben csend volt, olyan csend, amit csak azok hallanak, akik már túl sokáig nem kérdeztek semmit. A lány egyedül állt a fák között, kezében
Az erdőben csend volt, olyan csend, amit csak azok hallanak, akik már túl sokáig nem kérdeztek semmit. A lány egyedül állt a fák között, kezében
„Lili és Mogyoró: Az ablak meséi” Egyszer volt, hol nem volt, egy régi, fából épült ház peremén, ahol a napfény lágyan simogatta a deszkákat, és
Egyszer, egy távoli sivatagi oázis egyik sarkában, ahol a nap minden reggel aranyosan simogatta a homokot, élt egy különleges kaktusz, akit mindenki csak „Sensei Tüskének”
„A mélyből jövő” A tenger soha nem volt csendes. Aki ezt mondja, nem hallgatta elég sokáig. A felszínen lehetett nyugalmat látni – fodrozódó hullámokat, a
„A két világ meséje” Volt egyszer két gyermek, akik ugyanazon a napon születtek – de két külön világban. Az egyik ott, ahol a nap minden
„Luca és a búzavirágok” Luca öt és fél éves volt. Az „öt” már biztosnak számított, a „fél” pedig fontos volt neki, mert attól kicsit nagyobbnak
„Bőröm alatt mondatok vannak” Nem emlékezett már, mikor kezdődött. Talán amikor először mondták neki, hogy „ne légy túl hangos.” Talán amikor azt hallotta, hogy „ez
„Kukucsország titkai” Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit mindenki csak Kukucsnak hívott. Nem azért, mert ez volt a neve – de
„Az ember, aki csend lett” Gyerekként úgy tűnt, hogy az a férfi sosem fárad el. Mindig volt benne valami szilárdság – nem harsány, nem túlzó,
„Amikor a fény máshonnan jön” A kisfiú nem tudta, miért van most ennyi csend a házban. A reggelek máskor gyorsak voltak, tele kacagással, csattogó papucsokkal,
Volt egyszer, réges-régen, egy erdő, ahol minden évszaknak saját őrzője élt. A télnek ott volt a Hóbagoly, aki fehér szárnyával altatta el az erdőt. A
A Mesefa levelei halkan zizegtek a délutáni szélben. Balázs kényelmesen elhelyezkedett a fa alatt, és a fa mély, lágy hangon mesélni kezdett. – Ma egy
A férfi a verandán ült, az aranyló októberi fény lassan csordogált végig a fák ágai között. A levegőben ott volt az ősz illata – a
Egy borongós, de különös fényű délutánon Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek ezüstösen rezegtek a szélben, mintha valami készülődne. A fa halkan szólt hozzá:
Volt egyszer egy domb a világ végén, ahol a hajnal és az alkony mindig egymásba simult. A domb tetején állt egy apró ház, amit a
Volt egyszer egy fiú, akit Elian-nak hívtak, és aki a Sivatag Peremén élt, ahol a homok találkozott az éggel. Elian nem volt különleges – legalábbis
Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek halkan zizegtek, mintha suttogtak volna egymásnak. A fa mély, meleg hangon szólt: – Ma elrepítelek
Vannak szavak, amelyek többet kérdeznek, mint amennyit kimondanak. A „Meddig?” ilyen szó. Rövid, halk, mégis súlyos. Ott visszhangzik minden döntés, minden küzdelem, minden várakozás mögött.
Az erdő mélyén, ahol a köd minden reggel ezüstszálakat fűzött a fák ágai közé, élt egy öregember, akit mindenki csak Bölcs Benedeknek hívott. Nem azért,