Egy kép, egy történet
Egy kép, egy történet – 2025.05.24.
A tó partján, ahol a nap utolsó sugarai aranyhíddá nyúltak a vízen, nőtt egy különleges virág. Nem volt más, mint egyetlen pipacs – de nem
A tó partján, ahol a nap utolsó sugarai aranyhíddá nyúltak a vízen, nőtt egy különleges virág. Nem volt más, mint egyetlen pipacs – de nem
A nevét senki sem ejtette ki hangosan, csak őrizték a nyári poros utak, a mezők csendje, és az ecruszínű ég alatti párák. Az emberek csak
Egyszer, egy napsütötte reggelen, amikor a harmat még finoman gyöngyözött a páfrányok levelén, két aprócska jószág indult el világgá. Az egyik egy kiskutya volt –
Az éjszaka fekete volt, de ő nem félt a sötéttől. Ő a sötétből lett. A ronin már nem szolgált senkit. A pecsét, amit egykor mellkasán
A téglaépület már rogyadozott, mégis makacsul állta az évszakokat. Régen pajtának épült, de az idők során átalakult – vagy inkább hozzáidomult azokhoz, akik benne dolgoztak.
A kártyalap akkor bukkant fel, amikor már senki sem várt új lapot. Az asztal repedezett volt, az asztaltársaság hallgatag. Nem játszottak, már rég nem —
Ez nem olyan tánc volt, amit tanítani lehet. Nem voltak lépések, sem ritmus. Ez a tánc a csendből született – mint egy sóhaj, amit a
Lia egy délután, mikor a fény úgy szűrődött át a levegőn, mintha maga az idő pihent volna meg a mezők felett, észrevett egy különös dandeliont.
Volt egyszer három cica, akik nem olyanok voltak, mint a többiek. Nemcsak a hosszú nyakuk miatt – bár az is elég szokatlan volt –, hanem
Volt egyszer egy kis borz, akit mindenki kerülni próbált. Nem azért, mert bármi rosszat tett volna – csak mert borz volt. És a világ gyakran
Balázs azon a délutánon különösen sokat gondolkodott. A Mesefa tövében ült, a fejét a térdére hajtotta, és a fák lombja közt átszűrődő fényt nézte. –
Képzeld el, hogy előtted egy fehér vászon van, mellette néhány színes festék, a kezedben pedig egy ecset. Nincs szabály, nincs elvárás – csak te vagy
Egykor, a hegyek között, ahol a köd gyöngyházfényben ringatózott a völgyek felett, élt egy apró falu. A falu szélén állt egy különös fa: minden tavasszal,
Egy késő nyári estén Balázs a Mesefa alatt feküdt, és hallgatta a tücskök ciripelését. A nap már lement, csak a narancsszín ég alján derengett még
Egy aprócska szobában, ahol a függönyökön keresztül aranyló fények szűrődtek be, élt egy kis egérke, Misu. Sárga, pöttyös pizsamájában üldögélt az ágy szélén, hatalmasat ásított,
Egy őszi napon Balázs a Mesefa tövében üldögélt. Színes levelek hullottak körülötte – piros, sárga, barna –, és úgy zizegtek a szélben, mintha mesélni akarnának
A nap lassan elbújt a szavanna horizontján, és a táj aranyból, narancsból és bíborból szőtt palástot öltött magára. A folyóparton Liana, az oroszlánlány ült mozdulatlanul.
Egy esős délután Balázs a Mesefa tövében kuporgott. A felhők szürkén úsztak az égen, de a fa levelei mégis aranyzölden ragyogtak. – Ma minden szürke
Egy hófödte faluban, ahol a házak kéményeiből füst szállt az égre, élt egy kislány, aki különösen szerette a csodákat. Nem a nagy, hangos varázslatokat, hanem