Egy kép, egy történet
Egy kép, egy történet – 2025.03.25.
A barlang belsejét meleg fény töltötte be, a pattogó tűz halk nesze és a sült gyökér illata belengte a levegőt. A sziklafalak árnyékokat vetettek a
A barlang belsejét meleg fény töltötte be, a pattogó tűz halk nesze és a sült gyökér illata belengte a levegőt. A sziklafalak árnyékokat vetettek a
A teraszon csend honolt, csak a lombok halk susogása hallatszott, ahogy az őszi szél gyengéden táncolt végig a fák között. A nap aranyló sugarai puhán
A délutáni napfény puhán szűrődött be a függönyön át, meleg ragyogást hintve a kis vidéki konyha minden zugára. A levegőt édes vanília és olvadt csokoládé
A világ egyetlen pillanatra megállt, ahogy a fény megérintette őt. Egy nő, akinek arca maga volt a történelem, a szépség és a misztikum megtestesülése. Bőrének
A tó vize kristálytisztán csillogott, szinte tükörként tükrözve az ég lágy pasztellszíneit. Az apró hullámok finoman fodrozódtak a felszínen, ahogy a szellő gyengéden megcirógatta a
A tavaszi rét friss zöld fűszálai ringatóztak a lágy szélben, miközben a nap arany sugaraival beborította a tájat. Egy kis patak kanyargott végig a mezőn,
A hold fénye lágyan szűrődött be a festői szobába, ahol az ecsetek finoman pihentek a paletta szélén. Az éjszaka mély, titokzatos árnyalataival körülölelt világban egy
A nap lassan alábukott a város fölött, narancs és arany színekbe öltöztetve a Victorian Párizs zegzugos utcáit. Az árnyékok hosszúra nyúltak a macskaköves sikátorokon, a
Az éjszaka csendjében, ahol a dzsungel mélyén a lombok árnyékot vetettek a nedves földre, három pár szempár villant fel a sötétségben. A jaguárok családja hangtalanul
A világ szürke volt. Az utcák, az épületek, még a légmozgás is mintha fakón hömpölygött volna a levegőben. Az emberek hangtalan árnyakként suhantak el egymás
„Az Idő Kertjének Ajándéka” Egy távoli, rejtett városban, ahol az utcák aranyporral szórtak, és a falak meleg fényt árasztottak, élt egy idős virágkészítő mester, Armand.
Egy csendes délután volt. A levegőben friss esőillat kavargott, a Mesefa levelei közt apró vízcseppek hintáztak. Balázs a fa tövében ült, lábát a nedves fűbe
Van egy kis dobozom a szekrény mélyén. Régi fényképek, mozijegyek, egy hajgumi, amit már évek óta nem hordok, egy biztonsági tű, amiről már nem tudom,
A csend esernyője- egy szívhez szóló történet Valahol Kelet-Ázsiában, a fák ködbe burkolt lombjai alatt, egy kicsiny hegyi kolostor állt, ahol idő nem múlt –
Egy délután, amikor az eső csak úgy suttogva esett, Balázs a Mesefa tövében kuporgott, kezében egy vizes könyvvel. Az oldalai kicsit összeragadtak, a betűk néhol
Van valami egészen ősi abban, amikor emberek együtt ünnepelnek. Amikor nem számít a nyelv, a kultúra, a vallás, csak az, hogy színesek a ruhák, hangos
„Őszi út, ahol nincsenek kérdések” Azt mondják, az ember akkor mosolyog őszintén, amikor nincs benne semmi, amit rejtegetni próbál. Áron ilyen mosollyal lépett be az
Van az a pillanat, amikor csend van a szobában, és gyanús, hogy valami készül. Aztán megpillantasz egy kisgyereket, aki kanalat dug egy plüssmedve szájába, komoly
„Szikra, a tó apró őrzője” A nagyerdő szélén, ahol a fák csendje találkozik a kövek türelmével, rejtőzött egy kis tó, amit csak azok találtak meg,