Hópelyhecskék Falucska a világ egyik legbékésebb helyén húzódott meg, ahol minden ház olyan volt, mintha mézeskalácsból gyúrták volna. A tetőkön vastagon ült a hó, az
A reggel csendesen simította végig a műterem ablakát. A halvány napsugár úgy kúszott be a deszkapadlóra, mintha halkan kopogtatna, engedélyt kérve, hogy beléphessen. Odabent minden
Az öreg hölgy minden reggel ugyanazzal a mosollyal lépett ki a házából. A szomszédok megszokták már, hogy mindig köszön, mindig van egy kedves szava, és
Az asztalon csend honolt, csak a ceruza halk súrlódása hallatszott. A lány ujjai könnyedén siklottak a papíron, mintha nem is vonalakat, hanem gondolatokat rajzolna. Előtte
Volt egyszer egy ember, aki szerette figyelni, hogyan működik a világ. A fogaskerekek forgását, a nap felkelését, a szívek ritmusát. Egy napon észrevette, hogy minden
A régi ház padlásán por lepte a bútorokat, a levegőben pedig fanyar emlékillat kavargott. Emma egy régi ládát nyitott ki, és a tetején egy fakó
Volt egyszer egy város, amelyet mindig aranyló fény borított be, még akkor is, ha a világ más tájain sötét eső hullott. Az emberek azt mondták,
Volt egyszer egy ember, aki hosszú ideje keresett valamit, bár nem tudta pontosan, mit. Reggelente elindult az erdőbe, esténként pedig visszatért a házába, de mindig
Volt egyszer egy fiú, akit mindenki csak úgy ismert: Áron, aki keresi a színeket. A város, ahol élt, szürke volt és hangtalan. Az emberek siettek,
