Egy kép, egy történet
Egy kép, egy történet – 2025.10.16.
Volt egyszer, réges-régen, egy erdő, ahol minden évszaknak saját őrzője élt. A télnek ott volt a Hóbagoly, aki fehér szárnyával altatta el az erdőt. A
Volt egyszer, réges-régen, egy erdő, ahol minden évszaknak saját őrzője élt. A télnek ott volt a Hóbagoly, aki fehér szárnyával altatta el az erdőt. A
A Mesefa levelei halkan zizegtek a délutáni szélben. Balázs kényelmesen elhelyezkedett a fa alatt, és a fa mély, lágy hangon mesélni kezdett. – Ma egy
A férfi a verandán ült, az aranyló októberi fény lassan csordogált végig a fák ágai között. A levegőben ott volt az ősz illata – a
Egy borongós, de különös fényű délutánon Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek ezüstösen rezegtek a szélben, mintha valami készülődne. A fa halkan szólt hozzá:
Volt egyszer egy domb a világ végén, ahol a hajnal és az alkony mindig egymásba simult. A domb tetején állt egy apró ház, amit a
Volt egyszer egy fiú, akit Elian-nak hívtak, és aki a Sivatag Peremén élt, ahol a homok találkozott az éggel. Elian nem volt különleges – legalábbis
Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek halkan zizegtek, mintha suttogtak volna egymásnak. A fa mély, meleg hangon szólt: – Ma elrepítelek
Vannak szavak, amelyek többet kérdeznek, mint amennyit kimondanak. A „Meddig?” ilyen szó. Rövid, halk, mégis súlyos. Ott visszhangzik minden döntés, minden küzdelem, minden várakozás mögött.
Az erdő mélyén, ahol a köd minden reggel ezüstszálakat fűzött a fák ágai közé, élt egy öregember, akit mindenki csak Bölcs Benedeknek hívott. Nem azért,