Egy kép, egy történet
Egy kép, egy történet – A Lány, aki megszínezte a szelet
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi város a hegyek között, ahol a szél mindig fújt, de minden mégis fakónak tűnt. A házak szürkére kopottak
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi város a hegyek között, ahol a szél mindig fújt, de minden mégis fakónak tűnt. A házak szürkére kopottak
Egyszer, valahol a harmat és a napfény között, élt egy különös lány: Liora. A haja mintha tintából és virágporból készült volna, és amikor mozdult, a
Egyszer volt, hol nem volt, egy tél, amely túl hosszúra nyúlt. A föld fehér takaró alatt aludt, a fák némán álltak, s a világ minden
Magasan az ég tetején élt a Nap. Minden reggel elsőként ébredt, és boldogan nyújtózott a felhők fölött. Szerette, ha a világ fényben úszik, szerette látni,
A nap aranyló fényben szórta sugarait a rétre. Balázs a Mesefa tövében ült, és hallgatta, ahogy a szél lágyan zizegteti a leveleket. A fa mély,
A hegyek fölött, a völgyeken át, a tengerek felett és a rétek fölött utazott a Szél. Nem volt otthona, nem volt alakja, és senki sem
A délutáni nap aranyfénye puhán szűrődött át a Mesefa levelein. Balázs a fa tövében ült, lábait keresztbe tette, és kíváncsian nézett fel a magasba. –
A hegyek ölelésében, ahol a köd reggelente lágyan simogatja a fenyők ágait, élt egy aprócska forrás. Tiszta volt, friss és bátortalan. A víz halkan csordogált,
Egy meleg, nyári estén Balázs a Mesefa tövébe kuporodott. A csillagok gyengéden pislogtak az égen, mintha mindegyik csak neki kacsintana. A Mesefa mély hangon megszólalt: