Van valami varázslatos abban, amikor egy forró nyári nap után végre enyhül a levegő, a nap lebukik a látóhatáron, és megérkezik az este. A nyári
A téglaépület már rogyadozott, mégis makacsul állta az évszakokat. Régen pajtának épült, de az idők során átalakult – vagy inkább hozzáidomult azokhoz, akik benne dolgoztak.
Egy nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, és egy szív alakú levelet forgatott az ujjai között. A fa csendesen susogott, majd a varázskönyv megnyílt
Valami furcsa történt az utóbbi évtizedekben: egyre ritkábban csinálunk dolgokat csak úgy, a maguk öröméért. Ha már festünk, abból kiállítást akarunk. Ha kertészkedünk, legyen belőle
A kártyalap akkor bukkant fel, amikor már senki sem várt új lapot. Az asztal repedezett volt, az asztaltársaság hallgatag. Nem játszottak, már rég nem —
Egy hűvös, őszi estén Balázs a Mesefa tövében guggolt. A levelek halk zizegése közé valami új hang keveredett – egy kíváncsi susogás, mintha a fa
Múzeumba járni sokáig egyfajta ünnepi tevékenység volt. Iskolai kirándulások, különleges családi program, egy-egy szabad délután fénypontja. Manapság, a digitalizáció és az információk azonnali elérhetőségének korában,
Van valami egészen megfoghatatlan bája az esőnek. Amikor az égre borulnak a felhők, és az első cseppek koppanni kezdenek az ablakpárkányon, valami bennünk is átvált.
Ez nem olyan tánc volt, amit tanítani lehet. Nem voltak lépések, sem ritmus. Ez a tánc a csendből született – mint egy sóhaj, amit a
