Este van, végre vége a napnak. Lefürödtél, ki van húzva a redőny, az ágy is hívogat. Nem vagy fáradt, de már nem is akarsz semmit. Csak egy kicsit még elidőznél a semmiben. Fogod a telefonod, és megnyitod az egyiket a jól ismert appok közül – TikTok, Instagram, YouTube, mindegy, a mozdulat már automatikus. Egyetlen célod van: nézelődni. De tényleg csak egy kicsit. Egy videó. Maximum kettő. És közben persze tudod, hogy ez nem így működik, de most… most kivételesen. Csak pár perc, igaz?
Az első videó pont olyan, amilyet akarsz: vicces, rövid, gyors. Kicsit kuncogsz is. A második már nem is kell, hogy jó legyen, csak új inger. A harmadik egy házfelújítás előtte–utána, negyediknél már egy főzős trükk jön, aztán valaki őszintén beszél a kiégéséről, utána meg egy golden retriever megtanul pacsit adni. És mire megnézted, hogy mit esznek reggelire Dél-Koreában, mennyi tejet öntenek a Starbucksban, és hogyan nevelj orchideát tejfölös pohárban, eltelik 47 perc. De csak úgy, mintha egy perc lett volna.
És ha ilyenkor úgy érzed, hogy elment az este, nem is tudod, mit csináltál pontosan, de nem volt rossz, csak… fura, az teljesen normális. Mert ez nem a te hibád. Az algoritmus pontosan tudja, mit szeretsz. Még ha te sem tudod. Olyan tartalmakat dob eléd, amikre az agyad reagál – vagy a humoroddal, vagy az érzelmeiddel, vagy a múltaddal, vagy egy olyan gondolattal, amit soha nem mondtál ki, de valahogy pont betalál. Ez nem varázslat. Ez tanult viselkedés. A te kattintásaid, visszanézéseid, megállásaid alapján. A rendszer figyel, tanul, kiszolgál. De közben nem kérdezi meg, hogy akarsz-e még. Csak hozza az újabbat.
És te nézed. Nem azért, mert nem tudsz mást csinálni. Hanem mert valahol megnyugtat. Lefoglal. Kísér. Olyan, mint amikor gyerekként mesét hallgattál elalvás előtt – csak most a mese nem ér véget. Nincs utolsó oldal, nincs stáblista, nincs „folyt. köv.”. Ez a mese örökké tart. Ha nem állítod le, magától nem fog.
A legtrükkösebb része, hogy azt hiszed, te vagy a döntéshozó. Te választod, mit nézel. De valójában a legtöbb, amit választhatsz, hogy ne nézd meg. Csak ez a döntés mindig egy kicsit késik. És ahogy telik az idő, a tested fekszik, de az elméd még dolgozik. Nincs valódi pihenés, mert nincs valódi leállás. Észrevétlenül lett ebből szokás. Mert egyszerű. Könnyű. Kézre esik. Nincs benne döntés, csak sodródás. És a sodródás jó érzés – egészen addig, amíg már nem te irányítod, hanem csak visz magával.
Persze lehetne erről úgy írni, hogy ne vidd ágyba a telefont, kapcsold ki az értesítéseket, szabj képernyőidőt, töltsd le a Pomodoro-appot, vagy olvass este verseskötetet a telefon helyett. De az igazság az, hogy az ember nem algoritmus. Néha nincs kedvünk produktívnak lenni, néha nincs kedvünk tudatosnak lenni. Néha csak ki akarunk kapcsolni. És az éjszakai scrollolás erre pontosan jó. Csak épp semmi másra nem.
Nem az a baj, hogy néha elsodródsz. Hanem ha mindig. Ha minden este így telik. Ha már észre sem veszed, hogy nem pihensz, csak kimeríted magad másképp. És nem kell teljes digitális tisztítókúrát tartani, hogy ezt észrevedd. Elég, ha néha egy kicsit hamarabb leteszed a telefont. Ha egyszer elengeded a „csak még egyet”. Ha hagyod, hogy az este ne másé, hanem tényleg a tiéd legyen.
Lehet, hogy semmi különös nem történik. Csak csend lesz. És néha ez az, amire a legnagyobb szükséged van.
