A hegyek fölött, a völgyeken át, a tengerek felett és a rétek fölött utazott a Szél.
Nem volt otthona, nem volt alakja, és senki sem látta, csak érezte.
Hol lágyan simogatta a fák ágait, hol dühösen csapott le a tenger hullámaira.
De legbelül mindig ugyanazt érezte: ürességet.
– Miért nem maradsz egy helyen? – kérdezte tőle egyszer egy felhő.
– Mert ha megállok, elnémulok – felelte a Szél. – Nekem mennem kell, különben eltűnök.
– De talán épp az útkeresés az, ami miatt nem találod, amit keresel – suttogta a felhő, mielőtt tovább sodródott.
A Szél sokáig gondolkodott ezen. Elrepült hegyek fölött, ahol a sasok köröztek, és hallotta, ahogy a fák suttognak:
– Mi mindig itt vagyunk, mégis szabadok. A gyökereink tartanak, de az ágaink táncolnak.
A Szél megpróbált megállni. Csak egyetlen pillanatra.
Akkor vette észre, hogy körülötte egy apró pitypang magvai repülnek. Ő maga fújta el őket — és most látta, hogyan születnek új virágok ott, ahová sodorta őket.
Akkor értette meg:
– Az én otthonom nem egy hely. Hanem azok a pillanatok, ahol épp életet lehelek valamibe.
Azóta, amikor a Szél átfúj a fák lombján, a világ tudja: nem tévedt el többé.
Mert a szabadság nem azt jelenti, hogy nincs gyökered — hanem hogy tudod, minden érintésed nyomot hagy a világban.
