A reggel éppen olyan volt, mint minden más reggel a tyúkudvarban: a nap felkelt, a kakas már túl korán rikácsolt, a tyúkok pedig szorgosan kapirgáltak, tollászkodtak, és időnként elégedett kotkodálással jelezték, hogy egy tojás ismét világra jött.
Ám azon a bizonyos reggelen… valami furcsa történt.
Amikor Klára, a legidősebb vörös tyúk, elindult megszokott útjára a szalmás sarok felé, megállt. Megdermedt. Egy pillanatra még a csőrét is nyitva felejtette.
– Krrr… koty? – nyögte ki végül döbbenten.
A többiek – Margit, Jolán és a fiatal Lili – odacsattogtak mellé, és ők is tátott csőrrel nézték: egy barna, fényes, sima tojás állt a szalmakupac közepén. De nem akármilyen! Ennek se illata, se melege, és… kissé túl csillogó.
– Ez nem is tojás! – rikácsolta Margit.
– Akkor mi? – csipogta Lili rémülten. – Egy mutáns tojás? Vagy egy… idegen?
Klára óvatosan közelebb lépett, finoman megkocogtatta a csőr hegyével.
KOPP!
Mély, tompa hang. Mint amikor a gazda leeszi a tányér alját.
– Ez… csokoládé. – állapította meg komoran. – Barna kívül, édes belül. Emberi hókuszpókusz.
A tyúkok tanácskozást tartottak.
– Vajon mostantól nem is mi tojjuk a tojásokat? – kotyogta Jolán.
– A gazdáék gyártanak tojásokat… és ráadásul ilyeneket?! – sopánkodott Margit.
– Nekem tetszik – csipogta Lili. – Olyan… mintha varázstojás lenne.
Közben a kiscsibék már körbetáncolták a csokitojást, és egészen elbűvölve nézegették magukat benne, mintha tükör lenne.
A nap közben feljebb kúszott, a gazda gyerekei nevetve jöttek a tyúkudvarhoz, és egy pillanat alatt el is vitték a csokitojást a húsvéti asztalhoz. A tyúkok csak pislogtak.
– Hát ennyit erről – fújta ki magát Klára. – Kot-kot-kotkodááááááááák… végül is, legalább nem nekünk kellett becsomagolni.
És azóta, ha valami furcsát találnak a tyúkudvarban, csak összenéznek, és nevetnek:
– Koty? Ehető? Tojható? Vagy csak húsvét?
„Nem minden tojás egyforma. De mindegyik mögött van egy jó kis kotkodálós történet.”
