Egy nyugodt délután volt a város szélén, ahol az utcák csendjét csak néhány madár dala törte meg. Az árnyékok hosszúak voltak, ahogy a nap kezdett alacsonyan állni az égen. Az utca egyik elhagyatott szegletében, egy kisfiú feküdt a földön, talán hároméves lehetett. Az arcán ártatlan mosoly ült, miközben színes üveggolyókat gurított előre. A kép fekete-fehér árnyalatai között a marbles színei ragyogtak, mintha egy másik világból származnának.
A kisfiú arca tiszta volt, szemében a kíváncsiság csillogott. Az apró keze ügyesen mozgott, ahogy egyenként elengedte a golyókat, amelyek először lassan, majd gyorsabban gurultak az utca egyenetlen kövein. A háttér elmosódott volt, mintha csak a fiú és a marbles léteznének a világon.
Az emberek ritkán jártak erre, így a csendet csak a golyók finom csilingelése törte meg, ahogy egymáshoz koccantak. A fiú teljesen elmerült a játékában, mintha minden gondolatát és álmát ezekbe az apró üveggolyókba helyezte volna. Nem voltak se felnőttek, se más gyerekek a közelben, csak ő és a színes üveggolyók varázslatos világa.
Egy pillanatra megállt, felült és körülnézett. Az utcák üresen tátongtak, a házak ablakai csendesen figyelték őt. A nap utolsó sugarai játszottak a marbles felületén, különös fényjátékot hozva létre. A fiú újra mosolygott, majd folytatta a játékot, mintha soha nem akarna véget érni ez a varázslatos délután.
Ahogy az idő lassan telt, a kisfiú és az ő színes üveggolyói története beleolvadt az utca csendjébe. Azok számára, akik később erre jártak, talán csak egy homályos emlék maradt a kisfiú vidám játékáról, de azok a színes üveggolyók még sokáig őrizték a varázslatot és az ártatlanságot, amit a fiú maga mögött hagyott.
