Egy borongós, sötét este volt, és az eső apró cseppekben szitált a város felett. A sikátorban, ahol a fények alig hatoltak be, egy szomorú, ezüstszínű nyuszi ült a nedves kövön. Kis, bolyhos bundája kuszán lógott, mintha már régen nem fésülték volna ki, és régi, szakadt ruhái alig tartották melegen. A fején egy kopott, foltos sapka pihent, amely régi idők emlékét őrizte.
A nyuszi apró mancsai közt szorongatott egy régi játékot, egy kopott plüssmókust, melyet még kiskorában kapott. Most, ahogy a hideg szél végigsöpört a sikátorban, a nyuszi könnyekkel küszködött. A szemei fényesen csillogtak a könnyektől, miközben az esőcseppek végigcsordultak puha orcáin.
Valaha egy boldog család része volt, de az idők változtak, és most egyedül maradt ebben a zord világban. Az éhség és a magány összeszorította a szívét, és a jövő kilátástalansága még szomorúbbá tette. Ahogy a nyuszi körülnézett, csak az üres utcákat és a rideg falakat látta, amelyek hidegen és közömbösen figyelték szenvedését.
Egy öreg, rozsdás kukában matatva próbált némi ételt találni, de csak üres konzervdobozokat és penészes kenyérdarabokat talált. A remény halvány sugara is kiveszett a szeméből, amikor rájött, hogy ma este sem talál semmit, amit ehetne.
Ám ekkor, a sikátor mélyéről halk léptek hangja hallatszott. Egy másik nyuszi közeledett, szintén ezüstszínű bundával, de valamivel tisztább és rendezettebb megjelenéssel. A közeledő nyuszi óvatosan mosolygott, és egy meleg takarót tartott a mancsában.
„Ne aggódj, barátom,” mondta gyengéden, „itt vagyok, hogy segítsek. Együtt túléljük ezt a nehéz időszakot.”
A szomorú nyuszi szemei felcsillantak, ahogy reménykedve nézett fel új barátjára. Talán mégis van kiút ebből a sötétségből. A két nyuszi együtt indult el a sikátor vége felé, és bár az eső továbbra is esett, szívükben már megjelent a remény apró fénye.
