A kora reggeli napfény halvány sugarai átszűrődtek a régi vidéki ház kicsi ablakán, játékosan táncolva a fából készült asztal sima felületén. Az asztalon egy gőzölgő csésze kávé állt, melyből finom füst szállt fel, lágyan kavarogva a levegőben. Ahogy a gőz emelkedett, egy különös látvány kezdett kibontakozni: a füst mintha egy női profil vonalait rajzolná ki.
Miklós, a ház tulajdonosa, csodálattal nézte ezt a jelenséget. Az idős férfi sok éven át élt ebben a házban, és minden reggelét itt, ezen az asztalon kezdte egy csésze frissen főzött kávéval. Azonban még soha nem látott ehhez foghatót. A füst lassan, finoman formálta a női arc vonásait, mintha valami varázslat kelne életre.
A profil élesen kirajzolódott: finom vonalak, kecses arcvonal, lágyan ívelt ajkak és gyengéd tekintet. Miklós szíve egy pillanatra megdobbant, mert felismerte a vonásokat. Ez az arc élete nagy szerelméé, Éváé volt, aki már évekkel ezelőtt elhagyta őt. Éva szelleme mintha visszatért volna egy rövid pillanatra, hogy vele legyen ezen a nyugodt reggelen.
Az emlékek özönlenek Miklós fejébe: az első találkozásuk egy nyári bálon, az együtt töltött évek boldog pillanatai, és az utolsó közös kávézásuk ezen az asztalon, mielőtt Éva elment volna. Az arc most mintha mosolygott volna rá, megnyugtatóan és szeretetteljesen, ahogy egykoron is tette.
Miklós könnyes szemmel figyelte a füst játékát, amely lassan elhalványult és végül eltűnt. Az arc azonban örökre megmaradt az emlékezetében, újra és újra felidézve Éva kedves vonásait. A kávé illata, amely mindig is Éva jelenlétét idézte, most még inkább betöltötte a szobát, mintha maga Éva is ott lenne vele.
Ahogy a nap tovább emelkedett az égen, és a reggel fénye betöltötte a szobát, Miklós tudta, hogy soha nem lesz egyedül. Éva emléke, az együtt töltött évek, és a szeretet, amely összekötötte őket, mindig vele marad. És minden reggel, amikor megissza a kávéját, újra és újra láthatja majd azt a kedves arcot a füstben, amely egyszer az ő életének legfontosabb része volt.
