Egy hideg téli estén, amikor a város zaját elnyomta a hó puha leple, egy kórházi szoba félhomályában pislákoltak az élet jelei. A monitoron egy hosszú, vékony fehér vonal futott végig, mintha egy cérnaszál lenne, amely összekötné az élet apró pillanatait. A vonal eleinte egyenletesen haladt, majd lassan megformálta egy szív sziluettjét a képernyő közepén.
Ez a szív nem volt akármilyen szív; egy olyan ember szíve volt, aki életének talán utolsó perceit élte. Az ő szíve volt az, amely hosszú éveken át küzdött, szeretett, szenvedett, és boldogságot talált a mindennapok apró örömeiben. Ez a szív most lassan, de biztosan közeledett az utolsó dobbanásához.
A piros háttér, amely a monitor mögött világított, az élet teljességét szimbolizálta. A vér vörössége, amely az erekben áramlik, az élet ereje, a szenvedély, amely annyi örömöt és bánatot hozott. A fehér vonal pedig az élet egyszerűségét és törékenységét mutatta meg – azt, hogy minden egyes dobbanás értékes, és hogy a szívnek, bármeddig is dobban, mindig van jelentése.
A szív körvonala egy utolsó dobbanásként formálódott meg a képernyőn. Ebben a pillanatban az élet és a halál közötti vékony határvonal szinte elmosódott. Az emberek odakint talán mit sem sejtettek erről a csendes pillanatról, de a szoba falain belül minden lelassult. A fehér vonal lassan visszatért egyenletes, hosszan elnyúló ritmusához, míg végül teljesen kisimult.
A szívverés elhalt, a piros háttér pedig csendben tovább világított, mintegy emlékeztetve arra, hogy az élet ugyan véget ért, de a szeretet, amelyet hátrahagyott, örökké élni fog.
